És/Vagy - A szentség kapcsolata a bűnnel

Elnézve néha keresztyének életét, az a sanda gyanúm, hogy némelyek úgy gondolják a szentség kapcsolata lehet a bűnnel egy "és" kapcsolat. Szentség és bűn. Az én szerény fizikai ismereteim szerint azonban a víz nem elegyíthető a tűzzel, mint ahogy a világosság sem keveredhet a sötétséggel. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy miközben az engedetlenség útját választjuk, mi azért szentek vagyunk. Isten azt mondja szentség vagy bűn. Tehát a szentség kapcsolata a bűnnel az egy "vagy" kapcsolat. Ezt semmilyen maszatolással nem lehet eltorzítani. El kell tehát döntenünk, hogy Isten szentségét választjuk, vagy a bűn ideig-óráig tartó gyönyörűségét. Dönteni dönthetünk - csak úgy nem, hogy mindkettőt. Mert hiába szeretnénk, nem megy csak egy kényszervicsorgásos képmutatás lesz e gondolati torzszülött eredménye.

Isten világosan beszél - "Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést!" (Ézs 1:13) És a Zsidókhoz írt levél kérdése is nyugtalanító: "Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja?"

"És"? Dehogy. "VAGY"

Egyszerű misszió

Rick Warren azt írja: "Ha gyülekezetünk tagjai soha senkit nem hívnak a gyülekezetbe, vajon mit üzennek ezzel a gyülekezetben zajló események minőségéről?"

Ennek a gondolatnak a kapcsán egy kicsit elgondolkoztam a missziónak egy igen egyszerű - de egyáltalán nem biztos, hogy nem hatékony - módjáról. Mindannyiunknak vannak ismerősei. Ha leülünk és készítünk egy listát azokról az ismerőseinkről, akikkel sűrűn kapcsolatba kerülünk, azt mondhatjuk, hogy átlagosan 10-20 ember biztosan felkerülne a listára. Ha készítettünk egy ilyen listát, akkor a következő lépés egy döntés. Ezeket az embereket meghívom a gyülekezetbe - szeretném, ha legalább egyszer eljönnének, mindenféle egyéb kötelezettség nélkül. Ez lehet, hogy többszöri meghívást fog jelenteni, lehet, hogy akár évekig is eltarthat, amíg valaki eljön. A lényeg: egyszer minden ismerősöm eljöjjön a gyülekezetbe. Ez nem olyan "nagy" dolog, konkrétan megfogalmazható és megfogható dolog. A többit meg a legnagyobb bizalommal és nyugalommal rábízhatjuk Istenre.
Nem kell nagy bizonyságtételekre felkészülni stb. Egész egyszerűen egy egyszerű meghívást átadni; és erre a kínálkozó lehetőségeket nem erőszakosan, de újra és újra megragadni.

Vajon miért nem gondoljuk, hogy ez a fajta egyszerű misszió hatékony lehet? Azok a feltételezések, amelyeket itt felsorolok nem hitetlenség-e?

1. Azt feltételezzük, hogy úgysem fogadják el a meghívást! Miért feltételezzük ezt? Az emberek szeretnek elmenni olyan helyekre, amire az ismerőseik azt mondják, hogy ott jól érzik magukat.
2. Azt feltételezzük, hogy nem fogják jól érezni magukat. Ennek a feltételezésnek mi az alapja? Lehet, hgoy mi sem érezzük jól magunkat? Akkor legyen olyan hely az istentisztelet, ahol a házigazdák és a vendégek is jól érezhetik magukat. Egyébként pedig sokszor az emberek azért nem érzik jól magukat, mert idegennek érzik magukat és a fogadó közösség sem képes sokszor szeretetteljesen közelíteni a vendég felé. Viszont mindjárt más a helyzet, ha eleve van valaki, akit ismerősüknek tarthatnak.
3. Azt feltételezzük, hogy az úgysem érdekli őket. De az emberek szívében ott van a láthatatlan Isten-szomj. Csak a forrást kell megtalálniuk, máris érdekelni fogja őket.

Szóval van a missziónak egy igen egyszerű módja: meghívni az embereket, az ismerőseinket a gyülekezetbe. Legalább egyszer jöjjenek el. Ennek következtében eleve könnyebb lesz beszélgetni velük a htiről. A többit pedig nyugodtan rábízhatjuk a Szentlélekre. Szóval papírt és tollat elő - ismerősök listája, akiket szeretnénk meghívni: legalább egyszer jöjjenek el a gyülekezetbe (persze ha már nem járnak valahova máshova).

Az ujjongás képessége és a boldogság

Zsolt 89:16

"Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, URam!"

A Magyar Értelmező kéziszótárban a következő bejegyzést találtam az „ujjong” szó mellett: „örömében hangosan kiáltozik”, „féktelenül örül”. Az „ujjongás”-nál pedig: „mámoros öröm”. Isten azt mondja ebben a zsoltárban, hogy boldog az a nép, amely tud neki ujjongani. Az ujjongás képességét elvesztettük a gyermekkor végével. Vallásos életünkből pedig végképp kiveszett az örömnek ez a fajta megnyilvánulása (sok más is). Gyanúval kezelünk minden ilyen cselekedetet és igyekszünk bebizonyítani azt, hogy ujjongani teológiailag mennyire nem korrekt. Pedig boldogságunknak erős eleme lehetne az ujjongás képessége. Nem alaptalanul, nem állandóan, nem erőltetve … de vajon mikor ujjongtunk utoljára Isten világosságában? Milyen lehetőségektől fosztjuk meg magunkat azzal, hogy nem tudunk már ujjongani? Vajon hogyan lehet szert tenni erre a tudásra?

A gyülekezet egészségének mértéke

"Egy gyülekezet egészsége vagy ereje inkább kiküldő képességén, mint befogadó kapacitásán márhető".

Rick Warren

Nyitottság a gondolkodásban

"Az elménk olyan, mint egy ejtőernyő. Nyitott állapotban működik a legjobban."

Ismeretlen