Nem vagyok nagy versolvasó. Nem igazán tudok gyönyörködni a versekben, ezért nem is szoktam rendszeresen olvasni. De néhány nappal ezelőtt a kezembe került József Attilának egy verse, ami nagyon mélyen, a lelkem mélyén ragadott meg. Kinyilatkoztatásszerű megértése a dicsőítő imádságnak: Isten nagysága, csodálata, és szuverenitása mellett mégis egyfajta gyermeki alázat és bizalom, amellyel kiszolgáltatja magát a sokszor érthetetlen Istennek. Hálás vagyok Istennek, hogy elém hozta ezt az imádságot és tanított rajta keresztül.
Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem, minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a szája fogja
megégetni szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
1922. július-augusztus
József Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése