1Jn 2:12-14
Valaki hallott egy kisfiút magában beszélni, miközben peckesen járkált a hátsóudvarban, fején baseballsapkával, kezében ütővel és labdával. „Én vagyok a világ legügyesebb ütőjátékosa!" -jelentette ki. Feldobta a labdát, meglóbálta az ütőt, és melléütött.
- Első ütés! - kiáltotta.
Rendíthetetlen nyugalommal felvette a labdát, és újból azt mondta: „Én vagyok a világ legügyesebb ütőjátékosa!” Azzal feldobta a labdát. Amikor lefelé esett, újból felé csapott, és elszúrta.
- Második ütés! - kiáltotta.
Ezután rövid szünetet tartott, hogy gondosan megvizsgálja az ütőjét és a labdáját.
Köpött egyet a markába, majd összedörzsölte kezeit. Megigazította a sapkáját, és még egyszer azt mondta: „Én vagyok a világ legügyesebb ütőjátékosa!” Azzal ismét feldobta a labdát, és felé ütött. Elvétette. „Harmadik ütés! Hűha!” kiáltotta. „Én vagyok a világ legügyesebb adogatójátékosa!”
Isten gyermeke a világban egy szellemileg ellenséges környezetben él. Ahhoz, hogy képesek legyünk szembeszállni a világ szeretetével egy nagyon erős belső meggyőződésre van szükség. Az előbb említett példából csak azt az egyetlen elemet szeretném kiemelni, hogy ez a kisfiú az optimista hozzáállásával képes volt arra, hogy bizakodóan értelmezze a történteket.
Mire van szükségünk egy szellemileg ellenséges környezetben? Arra, hogy behódoljunk és kibírjuk valahogy? Vagy arra, hogy megálljunk? Arra, hogy megálljunk. Ehhez azonban nagyon nagy szükségünk van bátorságra és erős meggyőződésekre. Isten ezt a bátorításával növeli bennünk.
A mai igeszakaszunk egy színtiszta bátorítás lesz. Ez a bátorítás egy olyan intést és tanítást vezet be, amelyben Isten arra hívja a gyermekeit, hogy ne szeressék a világot. Ehhez a képességhez két fontos dolgot ismerni kell. Az egyik a világ igazi természete, a másik Isten gyermekei életének az igazi szellemi bázisa. Ma erről az utóbbiról szeretnék beszélni. 1Jn 2:12-14
Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt.
A szakaszban a megszólítottaknak három körét fedezzük fel. Az egyik a „gyermekek”, a második az „apák”, a harmadik az „ifjak”. Vajon kiket jelölhetnek ezek a kifejezések? Életkori sajátosságot jelöl? Vagy a hitbeli érettség fokát különbözteti meg ezekkel a kifejezésekkel? Ki a gyermek, ki az ifjú és ki az apa? Milyen jellegzetességeik vannak? A mai alkalommal csak a gyermekeknek szóló bátorítást fogjuk megnézni.
I. A gyermek
Röviden, mi jellemzi a gyermekkort? A gyermek az élet elején van, még nincsenek mély élettapasztalatai és azokból kialakított életfelfogása. Általában még nincsenek erős elkötelezettségei, könnyen befolyásolható és megtéveszthető.
A lelki életben a gyermek olyan, aki még az Atya akarata megismerésének elején van. Ezekben az időkben nagyon fontos a „tejjel” való lelki táplálás. Ezt a képet Pál is alkalmazza és Péter is.
Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. (1Kor 3:2)
Ez azt mutatja meg, hogy a „gyermek” még nagyon sok mindenben testi módon gondolkozik és cselekszik. Ebből következően még a szentsége ellenére is jellemzőbbek a bűnös cselekedetei és gondolatai. Pál itt két jellemzőt nevez meg, ami a hitben kiskorúságra utal: az irigykedés és a viszálykodás.
Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre; mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. (1Pt 2:1-3)
Az a felsorolás, amit itt olvasunk szintén az irigykedés és viszálykodás témakörét érinti. Vagyis a marakodás, irigykedés és viszálykodás a lelki életben a gyerekes éretlenség jelei. Mire van szüksége elsősorban a gyermeknek? Azokra a táplálékokra, amelyek megerősítik a lelki természetét és továbbvezetik az érettségre.
A. Bűnbocsánat
Ebből az első bátorítás: „megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért”.
Azt kell mondjam, hogy a bűnbocsánat a keresztyén élet alfája. Ahol nem történt meg a bűnök bocsánata, ahol nem történhetett meg a feloldozás, ott nem beszélhetünk élő keresztyénségről. Az élő keresztyénség a bűnök bocsánatával kezdődik. Ebben nagyon bizonyosaknak kell lennünk, hogy Jézus Krisztus nevéért megbocsáttattak a bűneink. Nem a mi cselekedeteinkért, nem a mi bármiféle érdemünkért: egyedül Jézus Krisztus nevéért.
A bűnbocsánat egy csodálatos megtisztító cselekedete Istennek, amiben kitakarítja az életünk piszkát, hogy tiszták és szentek legyünk őelőtte.
Erről beszélt már János, amikor azt mondta.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. (1Jn 1:9)
És itt ebben a bátorításban nem feltételes módban írja le, hanem olyan eseményként, ami már megtörtént. Ugyanilyen megtörtént eseményként írja le ezt Pál a korinthusiaknak.
1Kor 6:11
Pedig ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.
Az egy nagy bátorítás, hogy nem kell megküzdenünk a bűnbocsánatért, hanem az már megtörtént a Krisztusban és minekünk ebben lehet élnünk.
B. Az Atya ismerete
A második bátorítás az Atya ismerete. Így írja János, hogy „ismeritek az Atyát”. Én szívem szerint úgy fordítanám, hogy megismertétek az Atyát. De egyik sem az igazi. Én azért választanám a „megismertétek” kifejezést, mert abban legalább szerepel az eredeti szöveg múlt ideje. De az ottani igeidő azt jelenti, hogy megismertétek, de ez még nem zárult le. Megismertétek az Atyát, de ez az ismeret folyamatosan bővül. (Egyébként az igeszakaszban szereplő összes „ismeritek” kifejezésre vonatkozik ez.)
1. Hogyan lehet megismerni az Atyát?
Fülöp, Jézus tanítványa olyan sokat hallott már Jézustól az Atyáról, hogy egyszer csak kifakadt belőle a vágyakozás.
Jn 14:8
„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!”
És Jézus nem azt mondja erre, hogy hogyan mutathatnám meg az Atyát, hiszen az Isten Lélek. Jézus megint egy meglepő dolgot tesz. Azt mondja:
Jn 14:9
„Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát?
Tehát az Atya megismerhető, ha Jézust megismerjük. Egyrészt azért, mert Jézus és az Atya egylényegűek. Jézus maga mondta azt, hogy ő és az Atya egyek. Tehát Jézus, az Isten Fia a mennyei Atya földi megtestesülése.
De másért is Jézusban ismerhető meg az Atya. Az ő magatartása, cselekedetei és szeretete, mind az Atya jellemét tükrözte vissza.
Egy gyermek jelleme és viselkedése mindig a szülők, és különösen az apák megítélésére is visszahat. Nagyon sokszor következtetnek vissza az apára a fiúból. Tudom, hogy ez néha igazságtalan ítéleteket is szülhet, de még a Szentírás is annyira komolyan veszi az apák és fiak közötti lelki kapcsolatot, hogy a gyülekezetvezetők kiválasztásánál azt is kritériumként írja le, hogy „gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek.”
Jézus pontosan ezt teszi. Nézzétek meg az életemet és gondoljátok el, hogy milyen Atyától tanultam. Nézzetek meg engem, és megtudhatjátok, hogy milyen az én Atyám. Pontosan ezt mondja Jézus:
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek. (Jn 14:11)
Tehát az Atya megismerhető Jézuson keresztül. Aki Jézust látja, látja az Atyát.
2. Mi a megismerés jelentősége
Mi az Atya megismerésének a jelentősége? Az, hogy tudjuk: a mi Istenünk az Atyánk is, akiben újjászülettünk. Nem tudok nem visszagondolni azokra, amik a hitben gyermekségre vonatkozó bibliai tanítások. A hitben gyermekséget a viszálykodás, marakodás jellemzi.
Az én gyerekeim sem keveset marakodnak és veszekednek. Gyerekes és helytelen magatartás. Mit teszek, ha azt látom, hogy marakodnak? Igyekszem mindegyiket meghallgatni és utána a lehetőségeimhez képest igazságot tenni. De nem az igazságosztás a cél, hanem a megbékélés. Van, amikor elkövetem azt a hibát, hogy csak „szétcsapok” közöttük – vagyis leszidom őket. Ettől nem fognak megbékélni. Sokkal fontosabb, hogy a megbékélésükre törekedjek, mint arra, hogy ne veszekedjenek.
Amikor János azt írja, hogy „Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. … Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát.” - akkor tanítja őket a megbékélés útjára. Mert aki viszálykodást hoz a gyülekezetbe, az a lelki éretlenségéről tesz bizonyságot és a testies, világias magatartásával megrontja az Isten gyülekezetét.
Az első bátorítás tehát a „gyermekeknek” szól: „„Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. … Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát.” Ámen.
