Jézus ismerte az útját és nem lázadt ellene. Tudta, hogy végig fog menni ezen az úton, mert nem önmagát szerette, hanem az Atyát, az övéit és ellenségeit mindhalálig.
Sokszor van bennem lázadó gondolat. Sokszor gondolom azt, hogy miért akadályozzák a munkámat Krisztusban magukat nagyon vallásosnak – hívőnek! - tartó emberek? Miért gyűlölnek és törnek rám, rontva a hitelemet, gáncsot vetve elém? Miért az ellenségeim, amikor munkatársaimként szerettem volna őket?
Tudom, Kálvin is arra vágyott, hogy nyugodtan tudjon dolgozni és egyáltalán nem vágyott arra, hogy nagy reformátor legyen. Farel kemény szava kényszerítette őt, amiben felismerte Isten határozott intését és elhívását. Amikor ezeket látom annyira törpének érzem magam az engedelmességben – nem vágyok ezekre a sorsutakra. Tudom, hogy ettől van bennem sok szorongás. Azért is, mert nekem nincsen másom a szolgálatban, mint a jó hírem. Nincsenek kiemelkedő képességeim, nincs mindenen átható elszántságom. Szorongásaim között itt vigasztal és bátorít Jézus. Ő is szorongott. Azt mondta: „Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!” Számomra ez azt mondja, hogy Jézus nemcsak a Gecsemáné kertjében gyötrődött. Amikor a kereszthalálra gondolt, ami rá várt, szorongás töltötte el. Azért volt nekem ez vigasztalás, mert már-már bűntudatom volt a szorongásaim miatt. És tudom, hogy Isten Fia is szorongott, amikor a rá váró keresztútra gondolt. És ha neki ezt megkönnyítette a feltámadás és megdicsőülés gondolata, nekem miért ne tehetné ugyanezt?
Sokszor van bennem lázadó gondolat. Sokszor gondolom azt, hogy miért akadályozzák a munkámat Krisztusban magukat nagyon vallásosnak – hívőnek! - tartó emberek? Miért gyűlölnek és törnek rám, rontva a hitelemet, gáncsot vetve elém? Miért az ellenségeim, amikor munkatársaimként szerettem volna őket?
Tudom, Kálvin is arra vágyott, hogy nyugodtan tudjon dolgozni és egyáltalán nem vágyott arra, hogy nagy reformátor legyen. Farel kemény szava kényszerítette őt, amiben felismerte Isten határozott intését és elhívását. Amikor ezeket látom annyira törpének érzem magam az engedelmességben – nem vágyok ezekre a sorsutakra. Tudom, hogy ettől van bennem sok szorongás. Azért is, mert nekem nincsen másom a szolgálatban, mint a jó hírem. Nincsenek kiemelkedő képességeim, nincs mindenen átható elszántságom. Szorongásaim között itt vigasztal és bátorít Jézus. Ő is szorongott. Azt mondta: „Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!” Számomra ez azt mondja, hogy Jézus nemcsak a Gecsemáné kertjében gyötrődött. Amikor a kereszthalálra gondolt, ami rá várt, szorongás töltötte el. Azért volt nekem ez vigasztalás, mert már-már bűntudatom volt a szorongásaim miatt. És tudom, hogy Isten Fia is szorongott, amikor a rá váró keresztútra gondolt. És ha neki ezt megkönnyítette a feltámadás és megdicsőülés gondolata, nekem miért ne tehetné ugyanezt?
Nem tudom mi vár rám. Annyit viszont tudok, hogy lesz, aki mindig az ellenségem marad és arra fog törekedni, hogy ártson. Nem tudom, mennyi energiát kell fordítani arra, hogy ezek kivédésre felkészüljek. Mennyi energiát kell fordítani az odahúzókra, remélve hogy megértik azt, hogy saját ellenségképük és vélt sérelmeik foglyai. Néha az az érzésem, hogy ez is lehet egyfajta keresztyén önbecsapás, hiszen egyre inkább az a tapasztalatom, hogy miközben úgy áll ki mint az igazság bajnoka, gyáván őszintétlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése