Áldás az istentisztelet végén

Lekció: 5Móz 28:1-14
Alapige: Lk 24:50

Bizonyára emlékszünk a magyar népmesére, amelyben a király megkérdezi a három leányát, hogy mennyire szeretik őt, mert annak akarta adni a legszebb országát, amelyik a legjobban szereti. És a lányok nagyon szerették az apjukat, mert nagyon szép képeket mondtak. Az egyik leány azt mondta, hogy úgy szeretem édesapámat, mint a galamb a tiszta búzát. A másik azt, hogy úgy, mint forró nyárban a szellőt. A harmadik pedig azt, hogy úgy, mint az emberek a sót. Ez annyira felháborította az öreg királyt, hogy elkergette a legkisebb lányát. Akire viszont rátalált egy szomszédos országbéli királyfi, megszerette és feleségül vette. Amikor pedig az ifjú férj megtudta, hogy az apja miért kergette el a legkisebb lányát, azt is kitalálta, hogyan békíti meg egymással apát és lányát. Meghívta magához az öreg királyt és csupa sótlan ételt tálaltatott neki. Amikor pedig az öreg király ezt szóvá tette, akkor csak annyit mondott, hogy bizony ő úgy tudta, hogy nem szereti a sót az öreg. „Hát bizony ezt honnan vetted, mert én bizony szeretem?” kérdezte az öreg. „A legkisebb leányától, akit elkergetett” felelte az ifjú király. No, ekkor értette meg az öreg király, hogy a legkisebb lánya is mennyire szereti őt.

Sóval nem lehet jól lakni. Sóból csak kevés kerül az ételbe, de ha hiányzik a legjobban elkészített étel is ízetlen. Apróság a só, mégis nagyon lényeges apróság, ami nélkül nincs igazi teljesség. Ma az istentisztelet elemei közül egy ilyen, de annál lényegesebb apróságra szeretném ráirányítani a figyelmeteket. Ez pedig az istentisztelet végén az áldás. A földön látható Jézusnak az utolsó tette is áldás volt. Ezt olvashatjuk a Lk 24:50-ben.

(Jézus) felemelte a kezét, és megáldotta őket.

Azt látjuk, hogy az áldás mennyiségében eltörpül az Írás felolvasása, a bibliai tanítás és igehirdetés, az imádság és Isten dicsőítése mögött. De lehetséges-e áldás nélkül az istentisztelet? Nagyon sok gyülekezetben láttam – ez alól a miénk kivétel –, hogy sok ember már meg sem várja az áldást. Túl hosszú lett az istentisztelet, megy a busza és nem akar a következőre várni, ha a záróének alatt kimegy, elkerülheti a tumultust. Az áldás úgysem, hoz semmi újat, általában a lelkészek ugyanazokat a mondatokat ismételgetik. Lehet, hogy variálják, de lényegében egy régóta gyakorló egyháztag már az egyházban használt összes áldásformulát kívülről tudja. Nem igazán lényeges elem, nem kell megvárni.

Azért, hogy megértsük ennek az aprócska istentiszteleti elemnek a fontosságát, mindenképpen kell beszélnünk az áldásról, először nem mint liturgiai elemről, hanem mint Isten cselekedetéről, ami hiszem, hogy megjelenik az istentisztelet végi áldásban – és valóban áldott emberekként térhettek haza az úrnapi közösségből.

I. Az áldás

Sokféle összefüggésben használjuk az áldás szót. De valójában tudjuk, mit is jelent áldott embernek lenni? Mert nagyon sokszor az áldásról elég felemásan, kiegyensúlyozatlanul gondolkodunk. Nagyjából kimerül az anyagi sikerességben. Áldott az az ember, aki anyagilag sikereket ér el. Ezt még a Szentírás is erősíteni látszik az olyan esetek és ígéretek említésével, amelyek közül egyet a lekcióban hallhattunk. De felidézhetjük Ábrahám vagy Jákób alakját, Salamon királyét vagy éppen Jóbét a szenvedése előtti és utáni időszakban. De éppen Jób esete teszi fel számunkra a kérdőjelet: szenvedései közepette Jób nem volt áldott ember? Elvesztette szenvedései közben Isten áldását, miután a Sátán kikérte őt, rátette a kezét? Erre is mindjárt választ kapunk a következőkből.

A. Gyarapodás

Az áldás mindig, minden esetben gazdagodást és gyarapodást jelent. Az áldás hatására az ember meggazdagodik. Többje lesz, mint amennyije volt, sőt ő maga is több lesz. Ez azonban nem közelíthető meg egyoldalúan az anyagi oldal felől. Az áldás nem pusztán anyagi gyarapodás, hanem szellemi gazdagodás is. És arról is meg vagyok győződve, hogy nem pusztán szellemi gazdagodás, hanem általában és hosszú távon anyagi biztonságot és kiegyensúlyozottságot is hoz Isten választottai életében. Tehát ha az áldásról mint gyarapodásról beszélünk, akkor azt nem tehetjük az anyagi és szellemi egyensúly nélkül. Mert ha felborul az egyensúly, nem igazán beszélhetünk áldásról.

Éppen erre egy nagyon megrázó példa Jób esete, aki anyagi és szellemi értelemben is áldott ember volt, hiszen „félte az Istent és kerülte a rosszat”¹. Egyensúlyban gyarapodott anyagilag is, szellemileg is. De amikor megfogalmazódott a hamis vád, hogy mindez csak azért van, mert anyagilag áldott, Isten átengedte egy időre a Sátánnak. Ekkor úgy tűnhetett, hogy felborult az egyensúly. De Jób ennek a nagyon kemény próbának a során olyan szellemi gazdagodáson ment keresztül, hogy az egyensúly ismét helyreállt, és az „Úr jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt.”²

Éppen az áldás egyensúlyát jelzi, hogy együtt jár a békességgel – amit még református köszöntésünk is kiemel – áldás békesség. A békesség a bibliai gondolkodásban nem a háborúság hiányát, hanem az áldottság kiegyensúlyozottságát jelenti. Amelyben az ember gyarapodik szellemileg és anyagilag egyaránt. A gyarapodás nem pusztán gazdagodást jelent, legalábbis nem feltétlenül személyes értelemben. Mert amikor Isten valakit gazdagon megáld, akkor azt is hozzáfűzi:

5Móz 15:4

Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd.

B. Mennyei erők áradása

A második nagyon fontos tudnivaló az áldással kapcsolatban, hogy ebben a mennyei erők áradásáról van szó. Ahol nem Isten cselekszik, vagy nem Istentől jövően fogadják az áldást – ott is történhet gyarapodás, de az nem áldás.

Alapigénkben nézzük meg azt, hogy honnan indul ki az áldás? Jézustól. Miközben megy a mennybe, emelkedik az ég felé, árasztja áldását a tanítványokra, az apostolokra. A lekcióban felolvasott szakasz is abból indul ki, hogy az áldás felülről érkezik. Tehát az áldás egy nagyon fontos tulajdonsága a mennyei erőknek az életbe való beáradása. Ez pedig Isten cselekedete.

Ebből igazán azt a nagyon fontos tanulságot érthetjük meg, hogy az ember megmaradt olyan lénynek a bűneset után is, aki ki van szolgáltatva annak, hogy életét bár a mennytől elszakadva éli, de mégsem élheti a mennyei világtól függetlenül. Az áldás éppen azt üzeni nekünk, hogy az életünkhöz szükség van a mennyei világtól való függésre. Ha csak a földi erőforrásokra akarunk támaszkodni, csak a saját kezünkben bízni – érhetünk el sikereket, magasra is juthatunk, de végül az életünk a fekete végtelenségbe hull, a kárhozatba.

Isten nagyon komolyan figyelmeztet: ha megáldottalak, akkor nem mondd, hogy ez a te érdemed. Ezt mondja Isten:

5Móz 8:11-18

¹¹De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedről, az ÚRról oly módon, hogy nem tartod meg parancsolatait, döntéseit és rendelkezéseit, amelyeket én ma parancsolok neked! ¹²Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz és azokban laksz, ¹³amikor elszaporodnak marháid és juhaid, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, ¹⁴akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz Istenedről, az ÚRról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! ¹⁵Ő vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz, ő fakasztott vizet a kemény kősziklából. ¹⁶Ő táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled. ¹⁷Ne gondolkodj tehát így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! ¹⁸Hanem gondolj arra, hogy Istened, az ÚR ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak. Így van ez ma is.

Tehát az áldás a mennyei erők áradása az emberre, és figyelmeztet arra, hogy Isten áldására szoruló lények vagyunk.

C. Engedelmesség

Ezek a szakaszok azonban nagyon komolyan hangsúlyozzák, hogy az áldás csatornája az engedelmesség. Van egyrészt az áldó Isten, másrészt a megáldott ember. Ahhoz, hogy az áldás eljusson az emberhez az engedelmesség csatornájának tisztának kell lennie. Az áldás ezért egyrészt függ az áldótól, de függ a megáldottól is. Ahhoz, hogy megáldhatóak legyünk megfelelő nyitottságnak kell lenni – nem is annyira az áldás irányába, hanem a megáldó Isten irányába. Ez az engedelmesség. Mert különben az áldás nem eredeti formájában, hanem átok formájában ér el hozzánk. Ezért – különösen az Ószövetségben – Isten sohasem önmagában beszél az áldásról, hanem mindig ott áll az áldás mellett az ellentétpárja, az átok.

Mit kell érteni átok alatt? Nem mást, mint a megáldhatatlanságot. Ezt a kontrasztot mutatja be a lekció folytatása is, ami az áldásnak az átokváltozata.

5Móz 28:15-18

¹⁵De ha nem hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyeket ma megparancsolok neked, akkor rád szállnak mindezek az átkok, és kísérni fognak téged: ¹⁶Átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn. ¹⁷Átkozott lesz kosarad és sütőteknőd. ¹⁸Átkozott lesz méhed gyümölcse és termőfölded gyümölcse, teheneid ellése és juhaid szaporulata. ¹⁹Átkozott leszel jártodban-keltedben.

Figyeljünk oda! Nem azt mondja Isten, hogy megátkozlak és elveszem ezeket. Nem ugyanúgy meglesz – legalábbis egy ideig – a kosár, a sütőteknő, az anyaméh gyümölcse, a termőföld gyümölcse, a tehenek ellése és a juhok szaporulata. De mindez már nem megáldott lesz, hanem átkozott. Ez azt jelenti, hogy az ember teljes szellemi elszegényedését, felfuvalkodását, megkeményedését és Istentől való függetlenedését hozza magával.

Tehát nem arról van szó, hogy Isten az engedelmeseket megáldja, az engedetleneket megátkozza, hanem arról, hogy az engedelmesekhez az áldás valóban áldásként ér el, míg az engedetlen életű emberekhez Istennek ugyanaz az áldása már átokként. Ez olyan, mint amikor a vízesés a nyitott szájú üvegpalackot megtölti vízzel, a zártat összetöri. Az Isten szavának való engedelmesség nélkül áldást emlegetni orcátlan hazugság.

D. A megváltottaké az áldás

És negyedszer az áldás a megváltottaké. Az áldás és a megváltás, a szabadítás szorosan összekapcsolódó fogalmak. Isten azzal összefüggésben ígérte meg az áldásokat Izraelnek, hogy kiszabadította őket Egyiptomból és bevitte őket Kánaánba, a tejjel és mézzel folyó földre. Jézus utolsó földi tette, tanítványainak megáldása azután történt, hogy beteljesítette a megváltó halálával és feltámadásával a bűneinkből való megváltást. Isten áldása a megváltottak életén tud megnyugodni, mert a megváltottak azok, akik újjászülettek bűneikből a szent életre, akik újjászülettek a Krisztusban az Istennek való engedelmességre. Ezért Isten minden áldása a Krisztusban ragadható meg és Krisztuson kívül nem beszélhetünk áldásról.

Pál erről így ír az efézusiaknak.

Ef 1:3

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.

Ez az egyetlen mondat összefoglalja mindazt, amiről eddig beszéltem. Az áldás gyarapodás, ezt a „minden” szó fejezi ki. A mennyei világ erőinek a beáradása az életünkbe, a lelki áldás jelzi az Istennel való személyes kapcsolatot az engedelmességben és végül mindezt Isten a Krisztusban, a Krisztusban való hit által adja nekünk.

Egészen röviden összefoglalva az áldás Isten jóakaratának és jóindulatának a megnyilvánulása népe felé.

II. Az áldás cselekedete

Mindezek fényében nézzük meg, hogy mi a jelentősége az áldásnak az istentiszteletek végén. Az, hogy Isten áldásának továbbadását ill. az áldásra való emlékeztetést rábízza választottaira.

A. Isten rendelés

Isten elrendeli az ő népének, ill. azoknak, akikre ezt a szolgálatot bízza, hogy újra és újra mondják tovább az áldását. Ennek gyönyörű és erőteljes összefoglalása az ároni áldás. Így rendeli el az Úr.

4Móz 6:22-27

²²Azután így beszélt az ÚR Mózeshez: ²³Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: ²⁴Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! ²⁵Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! ²⁶Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! ²⁷Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.

Újra és újra tovább kell adni Isten áldásának üzenetét, vagyis azt, hogy Isten jóindulattal van népe iránt. Jézus ezt nem parancsolja, hanem utolsó földi cselekedetével gyakorolja és megerősíti. Úgy búcsúzik tanítványaitól, hogy megáldja őket és ezzel biztosítja Isten állandó jóindulatáról újszövetségi népét.

B. Jóindulatú emberré formál

És ezáltal válik az áldás elengedhetetlen elemévé az istentiszteletnek. Legyen mindig az áldásé az utolsó szó és én megáldom őket – ez az áldás lényege. Ahogy az ember továbbmondja Isten áldását, úgy Isten a szavainak erejével áldja meg az embereket. Ezzel biztosítja Isten újra és újra jóindulatáról a népét. Mert lehet, hogy Istennek velünk a bűneinkről is beszélnie kell. Lehet, hogy néha nagyon keményen kell beszélnie. Lehet, hogy az engedetlenségeinket és hamis indulatainkat le kell lepleznie. De az utolsó szó akkor is Isten jóindulatáé. És ezzel nem az engedetlenségeinkkel való leszámolás alól akar felmenteni, hanem a bűneinkkel való leszámolásra felszabadítani. És mi történik a megáldott emberrel? Az, hogy Isten jóindulatának következtében maga is jóindulatú emberré formálódik. A megáldottból áldó lesz.

Ugyanis amikor Isten megáld, akkor azzal nem az a célja, hogy mi az áldásának végfelhasználói legyünk. Erre emlékeztet az az áldás is, amit mostanában közvetítek felétek. Az az áldás, amit Ábrahámnak mondott az Úr.

Megáldalak és áldás leszel … általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.³

Ismételjük csak át: mi az istentisztelet célja Isten felől nézve? Hogy az ő kegyelmének a hatására jobb emberek legyünk. Erre emlékeztet az áldás. Arra, hogy ő a Krisztusban mérhetetlen, sőt mértéktelen jóindulattal van irántunk bűnösök, iránt. És ha megáldhat bennünket, akkor minket is ilyen jóindulatúvá formál. Méghozzá nem is akármilyenné. Olyan szélsőségesen – jézusian jóindulatúvá, olyan emberfelettien, istenien jóindulatúvá, amit Jézus így mondott.

Lk 6:27-28

²⁷Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; ²⁸áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.

És ezt Pál apostol megerősíti a rómaiaknak, amikor azt írja.

Rm 12:14

Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok.

És nem csak tanítja, hanem életformájává is teszi, amiről így tesz bizonyságot.

1Kor 4:12-13

¹²Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, ¹³amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; szinte a világ szemétjévé lettünk, és mindenki söpredékévé mind ez ideig.

Nehéz lecke. Nehéz lecke? Az a látásom, hogy valójában nem nehéz, ha nyitottak vagyunk Isten áldására és megáldhatóak vagyunk Istentől. Isten megmentő jóindulata jóindulatúvá – áldása áldóvá formál.

Nem bírom megállni, hogy a mögöttünk levő ünnep kapcsán ne tegyek észrevételt néhány olyan jelenséggel és magatartással kapcsolatban, amiről úgy gondolom, hogy nem szabad eltanulni. Márpedig vannak még az egyházban is, akik inkább onnan tanulnak, mint innen (Biblia). Egész egyszerűen az volt az érzésem, hogy függetlenül attól, hogy mi fog történni az ünnepen, már mindkét oldal előre betárazta a másikra kilövendő muníciót, és az egymás felé való jóindulat minimális készsége, és gondolkodás nélkül lőnek egymásra. Talán egyszer képesek lehetnének arra, hogy áldást mondjanak. Egyébként azt hiszem, hogy ha az egyik oldal elkezdené, mérhetetlenül össze tudná zavarni a másik oldalt.

Áldottságunk fokmérője az, szól-e áldás a szánkról és hogy mennyi. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”⁴ - mondja Jézus. Aki Isten ítéletét emlegeti sűrűn, néha még kissé álságosan hangzóan úgy is, hogy én nem ítélek, de majd az Úr ítél, az a saját ítélkező szívét igyekszik felmenteni azzal, hogy Isten mögé bújik. Ennél mennyivel egyszerűbb lenne Jézustól tanultan áldást mondani. Mert vajon mi váltotta és változtatta meg az ő életét – nem Isten megváltó jóindulata és áldása? Akkor miért kellene azt gondolnunk, hogy mi ezt átforgathatjuk az ítélkezés szavává, pláne ha nem az ellenségről, hanem a testvérről van szó?

Talán nagyon megszokottá vált az áldás. Talán néha üres szófordulatnak érezzük. Talán apróságnak tűnik az istentisztelet végén, de ez adja meg az egész istentisztelet és az istentiszteletből táplálkozó élet teljességét.

Ezért azt mondom, hogy az áldás kimondása újra és újra arra emlékezteti az áldót is, hogy Isten milyen mértéktelen jóindulattal van irántunk. Ezért ne csak hallgassuk az istentisztelet végén az áldást, hanem legyünk áldhatóak és magunk is áldók. Péter így buzdítja a gyülekezetet: „Mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.”⁵ Ezt teszik azok a jóindulatú emberek, akik Krisztusban elnyerték az Atya jóindulatát hit által. Ámen.

1Jób 1:1

2Jób 42:12

31Móz 12:2-3

4Lk 6:45

51Pt 3:9