Éneklés és dicsőítés az istentiszteleten

Lekció: Zsolt 145
Alapige: Jel 5:6-10

Néhai Máté János, egyházzenei professzorunk a teológián azért, hogy tantárgyának nagyobb megbecsülést szerezzen a teológusdiákok körében azzal kezdte az egyházi ének tanítását: „A legfontosabb teológiai tantárgy az ének. Mert a teológiáknak a mennyben már nem lesz jelentősége, de énekelni ott is fogunk.” Azt gondolom igazat kell adni neki, hiszen Pál apostol is megírta: „legyen ismeret: el fog töröltetni.”¹ Minden ismeretünk csak töredékes lehet, és amikor eljön a tökéletes, akkor megszűnik az, ami töredékes.

Az éneklés és a dicsőítés azonban nemhogy eltöröltetni nem fog, hanem még a mennyben is fognak keletkezni új dicsőítő énekek. A mai alapigénk az Újszövetségből éppen erre utal.

És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt - mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek -, és új éneket énekeltek ekképpen: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön.”

A mennyei jelenet

Ez a mennyei jelenet azt az esemény örökíti meg, amikor a dicsőséges Jézus, akit itt a megváltó áldozatra utalva az Írás „megölt Báránynak” nevez, átveszi méltóságát és uralmát, és a mennyei lények vezetői leborulnak előtte, hogy imádják őt. És ennek az imádatnak a kifejezésére semmilyen régi ének nem volt méltó, ezért egy új éneket énekeltek, amiben magasztalják őt mint dicsőséges királyt, mint önfeláldozó megváltót, aki a tulajdon vérével fizetett azért, hogy örök életünk legyen. Mi más lehetne erre akár a mennyei lények, akár a földi emberek válasza, mint az, hogy mély átéléssel dicsérik, dicsőítik Jézust?

Ezért ma az istentisztelet, vagyis az úrnapi ünneplés elemei közül – az Írás felolvasása, a bibliai tanítás és az imádság után – a dicsőítésről és a dicséretről lesz szó és ezzel összefüggésben az éneklésről. Ebben a következő gondolatokat járjuk körül: 1. Mi a dicsőítés? 2. Mi a dicsőítés és az éneklés kapcsolata? 3. A Szentírásban a dicsőítésnek milyen formáival találkozunk? 4. A dicsőítés mint az istentisztelet eleme, hogyan valósítja meg az istentisztelet fő célját? - Mi az istentisztelet fő célja? - Hogy Isten kegyelmének erejével jobb emberek legyünk.

I. Mi a dicsőítés?

Rögtön le kell szögezni a dicsőítés imádság. Nevezhetjük dicséretnek is, ahogy az énekeskönyvi énekeinket hívjuk a 150. zsoltár után, de nevezhetjük magasztalásnak is. Ezek a kifejezések tartalmilag rokonértelműek. De ha a dicsőítés imádság, akkor miért kell beszélni róla?

Azért, mert mind az ószövetségi istentiszteletben, mind az újszövetségi istentiszteletben kiemelt szerepet kap.

Az ószövetségi istentiszteletben akkora hangsúlyt kapott a dicsőítés, hogy énekes-lévitáknak, csak az volt a feladatuk, hogy éjjel-nappal énekeljenek. Tulajdonképpen úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az ószövetségi istentiszteletben a dicsőítés vezetését nem lelkes önkéntesek, hanem fizetett profik végezték, akiknek semmi más dolga nem volt mint az, hogy énekeljenek, vezessék az éneklést, új énekeket írjanak és így dicsőítsék, magasztalják Istent. A Krónikák első könyvében ezt olvassuk:

1Krón 9:33

Az énekesek, a kamrákban tartózkodó léviták családfői, fel voltak mentve minden egyéb alól, mert éjjel-nappal ez a feladat volt rájuk bízva.

Az Újszövetségben nincs olyan részletes liturgiai leírás, mint az Ószövetségben, ebben az Újszövetség szabadabb szemléletű, de a dicsőítésnek külön jelentőséget ad az, ahogy az első gyülekezetről olvassuk:

ApCsel 2:47

Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép.

Mit látunk itt? Azt, hogy a keresztyének akár a templomban gyűltek össze, akár házaknál kiscsoportokban, összejöveteleiknek minden alkalommal eleme volt Isten dicsérete. A templomban nem úrvacsoráztak, csak házaknál. De a templomban is dicsérték Istent, meg a házaknál is dicsérték Istent.

Pál apostol két helyen is tanít a keresztyén összejöveteleken, sőt az azon túli dicséretekről is. A Kolosséi és az Efézusi levélben. Az Efézusi levélben a dicséretek és lelki énekek mondását egyenesen a Szentlélekkel való beteljesedés következményének mondja. A Szentlélekkel való beteljesedésnek egy komoly következménye Isten dicsőítése.

Ef 5:18-20

Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

Azt látjuk tehát, hogy mind az Ó- mind az Újszövetségben a dicsőítés az imádságnak egy minősített formája, amire külön is tanít és buzdít a Szentírás.

De mi is ez az imádság? Azt kell mondjam, hogy minden imádság alaphangulatát a dicsőítés kell, hogy megadja. A dicsőítésben ugyanis egy nagyon fontos lelki esemény történik. Meglátom Istennek a nagyságát és az én kicsiségemet. És ez fogja formálni a hálaadásomat, a bűnvallásomat és a kéréseimet is. Sőt, ez fogja megoldani szívemben a meg nem hallgatott imádságok problémáját is. Mert könnyen meg tudunk haragudni Istenre, ha úgy érezzük nem hallgatott meg minket. Ekkor ott van bizony az, hogy nem látjuk elég nagynak Istent és elég kicsinek magunkat – azt gondoljuk, hogy nekünk kell ötletet adni Istennek, hogy ő hogyan cselekedhetne helyesen. Tehát a dicsőítésben egyre nagyobbnak, és egészen nagynak látjuk Istent, és egyre kisebbnek magunkat. Keresztelő Jánosnak van egy nagyon szép dicsőítő mondata: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”²

Ezt fejezi ki a magasztal szó. A Szentírás eredeti szövegében a magasztal szó azt jelenti, hogy valamit felemel – maga fölé emel. Az ige gyökere azt jelenti: magasan lenni, vagy magasnak lenni. Nagynak látni. Szóval ilyen jelentésekkel bír a héber nyelvben a magasztalás. A dicsőítésben és a magasztalásban az ember maga fölé emeli Istent – azt a tiszteletet adja meg neki, amire egyébként is méltó.

Ez a dicsőítés és magasztalás lelkületének egy nagyon fontos szempontjára világít rá. Nekem Isten nagyságát kell meglátnom, amennyire ez lehetséges és ezzel szemben a magam kicsinységét. Egy igazán átélt dicsőítésben és magasztalásban éppen ez történik meg. Egy nagyon mély átélése Isten fenségének, nagyságának és szentségének. Ez azután kiválthat érzelmi reakciókat is, sőt ha mély átélésről van ki is vált, akár sírást, akár nevetést, ahogy a 126. zsoltárban éneklik meg a dicséretet.

Zsolt 126:1

Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.

Tehát mi a dicsőítés? Egy olyan imádság, amiben meglátom Isten nagyságát és a magam kicsinységét.

Az a látásom, hogy azért van olyan sok ellenállás sokakban a dicsőítéssel szemben, mert sokakat taszít annak a gondolata, hogy vélt nagyságukkal ellentétben valódi kicsiségüket és jelentéktelenségüket meglássák, és néhányan ezért erőltetik annyira egyoldalúan a művészieskedést, mert a legtöbb problémájuk ezen a területen van.

A dicsőítés istentiszteleti jelentősége ebből a dicsérő lelkületből fakad. Amikor Isten dicsőítése őszinte szívvel történik, ott beárad az istentiszteletbe a menny légköre, és felkészül arra a gyülekezet, hogy mennyei látásokat kapjon. Amikor a gyülekezet dicséri és magasztalja Istent – a szívéből és nemcsak formálisan – akkor egy résnyire kinyílik a menny, de már ez is elég, hogy ránk áradjon Isten Lelkének mennyei szabad levegője, ami kisöpri belőlünk kicsinyes és bűnös gondolatainkat, és úgy emel be Isten jelenlétébe, hogy egyre nyitottabbak legyünk arra, amit Isten mond. Igazi istentisztelet ugyanúgy lehetetlen élő dicsőítés nélkül, mint az Írás felolvasása, bibliai tanítás és imádság nélkül.

II. Az éneklés és dicsőítés kapcsolata

Ha megnézzük a bibliai dicséreteket és dicsőítéseket, azokat szinte kivétel nélkül mindig énekelték. Van, ahol nincs külön említve az éneklés, de mégis énekként tartjuk számon a szöveg költői jellege miatt. Ilyen költői szöveg Mária és Zakariás éneke a Lukács evangéliumában. Tehát a dicséret az Ó- és Újszövetségben mindig az éneklés alakját öltötte fel. Sokáig nem értettem ezt, hogy miért? De aztán az imádságban átélt tapasztalataim segítettek megérteni.

Én magam is sokszor tanultam és tanítottam, hogy az imádság elemei a következők: dicséret, hálaadás, bűnvallás, közbenjárás és könyörgés. És a dicséretről röviden úgy hangzott a meghatározás: Istent nem valamilyen ajándékáért dicsérem, hanem azért aki ő valójában. A nagyságáért, szentségéért és jellemének tisztaságáért. És szerettem volna igazán a szívemből felmagasztalni Istent. De az imádságaimban alig jutottam többre, mint hogy „szenteltessék meg a te neved”. A háláinkat, a bűneink megvallását, a könyörgéseinket meg különösen meg tudjuk fogalmazni. De a dicsőítésünket alig. Az a legrövidebb része az imáinknak, pedig majdhogynem a leghosszabbnak kellene lennie.

Aztán rájöttem arra, hogy a Bibliában is éppen emiatt éneklik, előre megírt költői szövegekben Isten dicséretét. Mert az egyéni szavaink nagyon kevesek erre. Ekkor váltak számomra nagyon értékessé, és fedeztem fel a genfi zsoltárokat. Volt, hogy amikor stoppoltam Németországban és vártam, hogy felvegyen valaki Isten dicsőítésével töltöttem az időt. Elővettem az énekeskönyvet és zsoltárokat énekeltem. Azután később felfedeztem azokat a mai zenei nyelven megírt és énekelt dicséreteket is, amilyeneket akár a MonGYÁLdást, akár a Kánai Menyegző zenekar is énekel. És ez mélységesen meggazdagította a személyes dicsőítésemet. És ebből tanultam meg igazán azt, hogy a dicsőítés vagy magasztalás mindenekelőtt az énekes imádság területe, és nagyon mélyen be tud vezetni Isten jelenlétébe és formál benne Isten az ő szentségével.

Ez az a pont, ahol az egyházban és a gyülekezetekben nagyon komoly indulatok feszülnek egymásnak. Hozzáteszem teljesen értelmetlenül. Ugyanis a dicsőítésben használt vagy alkalmazott zene stílusa másodlagos, az nem a lényegről szól. Itt követik el sokan a hibát, amikor különbséget tesznek szent zene, meg nem szent zene között. Aztán vannak olyan zenészek az egyházban, akik bizonyos zenei stílusokat primitívnek neveznek, más zenei stílusokat meg magasabb rendűnek. Zeneileg bizonyára lehet ilyen megkülönböztetést tenni, de a dicsőítésben ennek kisebb a jelentősége. És ez nem azt jelenti, hogy dicsőítésben nem kell törekedni igényességre, és az elérhető legjobb minőségre, sőt. De a dicsőítésben alapvetően mégis más szempontoknak kell érvényesülnie.

1. Meggyőződésem, hogy azért nem maradtak ránk „kották” a Bibliában, mert olyan, hogy önmagában szent zene nem létezik. Minden zenét sokkal inkább a benne levő szövegben megfogalmazott tartalom minősít és különbözteti meg a szent és a világi között.

   Csak egy egyszerű példa. Johann Sebastian Bach minden zeneműve végére odaírta az SDG betűket, ami azt jelenti, hogy Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. De ez megakadályoz-e bárkit is abban, hogy Isten dicsőségétől függetlenül világi környezetben, teljesen hit nélkül játsszon Bachot? Egyáltalán nem. Akkor vajon szent marad az a zene? Ezt nem mondanám.

   De abban a pillanatban, hogy a cél Isten felemelése önmagam fölé, vagyis Isten felmagasztalása, már majdnem teljesen mindegy, hogy milyen a zene, hiszen a szándék szentsége a döntő, a szövegek Isten dicsérik. Ahogy Pál mondja: „szívetekben mondjatok dicséretet az Úrnak.” Vagyis a szív szándéka sokkal többet minősít, mint a zene stílusa.

2. A másik a zenei színvonal. Vitathatatlan, hogy a zenék színvonala vagy az elődadás minősége nagyon különböző. És Isten magasztalásában mindig a legjobbra kell törekedni a minőség tekintetében. Ez határozott meggyőződésem. De az is, hogy a magas színvonal még nem biztosíték a dicsőítésre. A magas színvonal is lehet egy Isten nélkül üresen kongó zenei produkció, és a színvonal esetlensége ellenére is lehet igazán jó illatú dicsőítés. Tehát a színvonalat és a dicsőítést ne keverjük össze.

Sokkal jobban kéne ismernünk az egyház történetét, hogy világosan lássuk, ez a feszültség nem újkeletű. Nem a huszadik századi populáris kultúra egyházba való beáradásának köszönhető. Minden nemzedék és kor, minden ébredési hullám a saját korának megfelelő dicséretkultúrát alakított ki. Egész egyszerűen új énekeket írtak. Amit mindig leprimitíveztek, meg világiasnak tituláltak. Mindig ugyanaz volt a vád, semmi újat nem tudtak kitalálni évszázadokon keresztül. De a vád igazi természetét a lelkület minősége adja meg.

Kálvin két világi zeneszerzőt kért fel arra, hogy énekeket írjanak a genfi istentiszteleti használatra. Vajon hogyan fogadták ezt sokan? Kigúnyolták, Kálvin „genfi táncainak” csúfolták. Azokat az énekeket, amelyeket mi most ebből az énekeskönyvből éneklünk. És ugyanazok az érvek, amelyek akkor nem bizonyultak igaznak, nem igazak most sem.

A dicsőítés tehát elsősorban éneklésben nyilvánul meg. Az a legjobb, ha minél inkább el tud juttatni Isten jelenlétébe.

III. A dicsőítés formái a Szentírásban

Két dolgot szeretnék csak kiemelni az éneklésen túl. Istentiszteleti formájában zömében hangszeres éneklésről van szó. Tehát a dicsőítés egyrészt hangszeres zenével kísért ének. Az éneknek döntő szerepe van a dicsőítésben, de ha már került egy hangszer, használták. Milyen hangszereket?

Dávid hárfán, tehát húros hangszeren játszott. Mirjám, Mózes és Áron nővére dobot ragadott az asszonyokkal és úgy dicsérték Istent. A 150. zsoltár pedig felsorolja az akkor használt összes hangszert, a fúvósokat, a húrosokat és az ütősöket. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a Biblia a hangszeres zene teljes szélességét be akarja állítani Isten dicséretébe. Nincs olyan hangszer, amit ki kellene zárni Isten dicsőítéséből. Tud valaki trombitálni? Miért nem dicséri vele az Urat? Tud valaki zongorázni? Miért nem hozza ezt a tudását, hogy szolgáljon vele Isten dicséretére? Minden hangszer alkalmas arra, hogy dicsérje az Urat. Ha az ének az Urat dicséri.

A másik forma, a tánc. Sajnos a táncról eleve rossz elképzeléseink vannak. A táncról rögtön a bujaság jut eszünkbe. Nem is a páros táncról van itt szó, amit én valóban a bujaság egy formájának tartok – kivéve, ha valaki a férjével vagy a jegyesével táncol. Nem, arról a körtáncról, amivel Mirjám és az asszonyok táncoltak a vörös-tengeri átkelés után, arról a szent táncról, amellyel Dávid vitette az Úr ládáját Jeruzsálembe, arról a körtáncról, amelyről a 150. zsoltár ír. Hozzáteszem: itt sem a tánc a döntő, az sokkal inkább csak egy lehetséges kísérőjelensége Isten dicséretének. A dicsérő ének, a dicsérő szív a döntő.

Lehet azt mondani, hogy ez nem való a templomba. De hogyan mondhatjuk valamire, hogy nem való a templomba, amiről a Biblia bizonyságot tesz, hogy az Úr elé való? Akkor Mirjám, Dávid, a léviták mind-mind nagyon illetlen dolgot tettek. Vagy ők tettek valamit igazán jól? Vagy az Ékes-kapu koldusa is nagyon illetlen volt, amikor Péter és János gyógyítása után bement a templomba – hova máshova? - ugrált és dicsőítette Istent?

Nem lehet, hogy ők tudtak valamit, amit mi nem tudunk vagy nem merünk vállalni? Ezek az esetek, amikor ilyen magával ragadóan dicsérték Istent mindig összefüggésben voltak Isten egy-egy nagy győzelmével vagy szabadításával. Akár a Jelenések könyve alapigéje, akár a vörös-tengeri átkelés, akár a szent láda Jeruzsálembe vitele, akár egy gyógyulás.

Mit teszünk mi úrnapjáról úrnapjára? Isten szeretetét ünnepeljük. Isten győzelmét ünnepeljük. Hiszen Isten a Golgotán legyőzte a bűnt! Hiszen Isten Jézus feltámasztásával legyőzte a halált. Hiszen Isten megbocsátotta a bűneinket, hiszen örök életet adott és erre elhívott minket.

Vajon Isten is rájön arra, hogy mi ezt ünnepeljük? Vagy csak csóválja a fejét és azt mondja: gyerekeim, gyerekeim. Csak ne lennétek ennyire olyanok, mint akik karót nyeltek, nektek is jobb lenne. Jobban értenétek engem.

Amit a múltkor mondtam az imádság gesztusaival kapcsolatban, azt mondom most is. Beidegződéseket, ha jó, ha rosszak nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. De legalább tudjuk, hogy mi van a Bibliában és ha valaki ezzel összhangban cselekszik, arra ne nézzünk már úgy, mint a tyúk a piros kukoricára.

IV. A dicsőítés az istentisztelet részeként hogyan valósítja meg az istentisztelet fő célját?

Egész egyszerűen úgy, hogy megtanít Isten dicsőítő életet élni. Hiszen a dicsőítés az istentiszteleten csak elkezdődik. Ha az nem folytatódik engedelmes és szent élettel, ami szintén Isten dicsőítése, akkor lehet, hogy egy kellemes élmény életünk felszínén, de nem igazi dicsőítés.

Mivel a dicsőítés tudatosítja bennünk azt, hogy nekünk milyen hatalmas Istenünk van, ezért a dicsőítésből áradó erő és szentség át fogja járni az életünket. Tehát nem egyszerűen arra tanít meg, hogy a személyes csendességünkben is jobban dicsérhessük Istent, hanem arra, hogy az életünknek Istent kell dicsérnie mindazért, amit értünk tett. Hogy nem mi vagyunk a nagyok, hanem az Úr az; mi nagyon kicsik vagyunk – és ennek ellenére ez a hatalmas Isten nagyon szeret minket. A dicsőítés tud úgy ráhangolni Isten akaratára, hogy valóban jobb emberekké legyünk.

11Kor 13:8

2Jn 3:30