Egy csoportbeszélgetésben szó esett arról, hogy milyen érzések töltenek el bennünket egy-egy hosszabb ünnep – mint például karácsony-újév – után. Volt olyan, aki elmondta, hogy ő bizony csak az ünnep után tud kiengedni, úgy érzi annyi mindennek kell megfelelni egy ünnepben, olyan felé is irányuló elvárásokat kell kielégítenie, hogy az ünnep sokszor kimerítőbb számára, mint a hétköznapok. Sokszor rontjuk így el az ünnepeinket, ami miatt az ünnep közeledte inkább stresszt okoz, mint egy örömteli készülődést, majd felszabadult ünneplést.
Ahogy végigolvastam ezt a szakaszt, egy idő után úgy éreztem, hogy még olvasni is fárasztó és monoton. Hát még végigcsinálni. De Isten ezért adta volna a sátoros ünnepet, hogy belefáradjunk és közben ne tudjuk végezni a dolgunkat? Nyilván nem ez volt az ünnep célja, hanem az, hogy örömmel emlékezzenek az áldozatok által is, hogy Isten gondot viselt róluk a pusztában. De akkor mi a probléma?
Akkor értjük ezt meg, ha észrevesszük, hogy Jézus pont a sátoros ünnep végén – megvárta a végét! - állt fel és mondta el kiáltva a felhívását: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” Egyértelműen azokhoz szólt, akik belefáradtak abba, hogy a szertartások által egyszerűen nem tapasztalják meg Isten közelségét, így az egész ünnep végén megmarad a rettenetes belső üresség és lelki szomjúság. Hiába a sátoros ünnep minden napján bemutatott áldozat, ha ezek nem képesek oltani a lelki szomjat, mert nincs benne lélek, szertartási rutinná züllik. A lelki szomjúságot semmilyen áldozat és szertartás nem képes megszüntetni, hanem csak a Lélek, aki átjárja a hívőt, az áldozatot és az ünnepet. Az élő Jézus nélkül a legszebb ünnep is halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése