Pszichés nyomás

Lk 22:55-60

Tudtommal még soha senki sem vonta kétségbe azt, hogy Péter teljes meggyőződéssel mondta, azt, hogy kész Jézussal együtt akár börtönbe, de még a halálba is elmenni. Ez a történet rámutat arra, hogy emberi erőforrásaink csak nagyon gyenge tűrésküszöböt engednek. Péter egy elképzelt ellenséggel szemben vette fel a harcot akkor, amikor hevesen bizonygatta Jézusnak, hogy kitart mellette. A valós helyzet azonban sokkal félelmetesebb. Leül a tűz köré, és nagyon valószínűnek tartom, hogy hallja azokat a beszélgetéseket, amiket ezek az emberek Jézusról beszélgetnek. Biztos, hogy ha barátságosak lettek volna az indulatok, akkor vállalta volna a Jézussal való közösséget. De miközben ott volt ilyesmi beszédeket hallgatott, hogy "ezeket mind fel kellene koncolni", "lassú tűzön megsütni" és hasonlók. Ezt a nyomást önmagából táplálkozó lelke még nem tudta elviselni. Természetesen szó sincs arról, hogy ez mentség lenne a számára: ő megértette, hogy mekkorát vétkezett. Jó látni, hogy nem mentegette magát. Nem próbált meg cselességre hivatkozni – Jézus semmiféle utalást nem ad a cselezésre, amikor azt mondja: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”¹

1Mt 10:32-33

Az istentisztelet és az adakozás

Lekció: Mal 3:6-12
Alapige: 2Kor 9:6-9

Az istentisztelettel kapcsolatban eddig az istentisztelet állandó elemeiről beszéltünk. Volt szó az Írás felolvasásáról, az igehirdetésről és tanításról, az imádságról és dicsőítésről, valamint az áldásról. Mai istentiszteleti gyakorlatunk szerint még egy állandó eleme van az istentiszteletnek, ez pedig az adakozás.

Talán néhányan felsóhajtanak: most a pénzről lesz szó, egy olyan témáról, amiről nem szeretünk beszélni. Pedig a Biblia beszél róla és az, ahogy mi nagyon nem szeretünk beszélni a pénz és az Isten dolgainak összefüggéseiről, ahogy kerüljük ezt a témát, a pénzzel kapcsolatos egészségtelen viszonyról árulkodik. Ma tehát az adakozásról, az istentiszteleti adományokról és arról fogunk beszélni, hogy az adakozás hogyan tölti be az istentisztelet célját: hogy Isten kegyelméből jobb emberek legyünk. 2Kor 9:6-9

⁶Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. ⁷Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten”. ⁸Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre. ⁹Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.”

I. Isten gyermekei és az adakozás

Legelőször arról szeretnék beszélni, hogy Isten gyermekeire miért jellemző az adakozás, ill. hogy az adakozásnak mi a forrása és mi a célja?

A. Nem anyagi kérdés

Ezen belül nagyon fontos kihangsúlyozni az adakozással kapcsolatban azt, hogy az nem anyagi, hanem lelki kérdés. Adakozásunk minősége elsősorban nem a vagyoni állapotunkról, hanem a lelki minőségünkről árulkodik. Itt rögtön eszembe jut két evangéliumi történet, ahol a közös pont az anyagiakhoz való viszonyulás.

Az egyik a gazdag ifjú esete, akinek Jézus azt mondta, hogy ha igazán akarja őt követni, akkor ossza szét a vagyonát a szegények között – Jézus nem magának kérte – azután pedig álljon be a követésébe. A másik annak a szegény özvegyasszonynak az esete, aki a két fillérjét, a teljes vagyonát bedobta a templomi perselybe. Lehet rálegyinteni és azt mondani, hogy az özvegyasszonynak könnyű volt, mert csak két fillérről kellett lemondania, a gazdag ifjúnak meg nehéz, mert nagy vagyona volt. A gazdag ifjú tényleg azért távozott szomorúan, mert nem bírta vállalni ezt a jézusi követelményt. A vagyona megkötöző erővel bírt.

A Szentírás sokszor beszél arról és példákkal is bemutatja, hogy a pénznek mindennél nagyobb hatalma van az életünk felett. Nagyon élesek a szembeállítások. Jézus erről így beszélt

„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6:24)

Ez a fajta magatartás pedig ugyanúgy jellemezhet egy gazdagot, mint egy szegényt. A mammon, a pénz rabszolgává tesz attól függetlenül, hogy van-e pénzünk vagy nincs. A pénz után vágyódó szegény ember szüntelenül elégedetlen és irigy, míg a jómódban élő megtapasztalja, hogy a tulajdon nem szabaddá tesz, hanem megterhel.

Erről a rabszolgaságról jól árulkodik az, hogy a magyar férfilakosság még a térségben is kiemelkedően magas arányban hal meg szív és érrendszeri betegségekben. Erre nézve végeztek egy életmódbeli kutatást, amiben meglepő eredményekre is jutottak.

A kutatók két összefüggést fedeztek fel. Az egyik az, hogy egyetlen más nép férfijai sem hajszolják annyira magukat a megélhetés gondjai, és az anyagi javak után, mint a magyarok. A másik – és ez a meglepő – a magyar férfiak a többi európai néphez képest sokkal kevesebb időt töltenek felhőtlenül férfi közösségekben, baráti társaságokban. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a férfiak életében az erős férfiközösségek olyan mentális megelőző funkcióval rendelkeznek, ami csökkenti az agyvérzés és szívinfarktus kialakulásának veszélyét. Vagyis a férfiaknak egyszerűen szükségük van erős férfiközösségekre, ahol oldódhat a stressz és jól kibeszélgethetik magukat. Ez kimondottan megelőző jelleggel bír. Itt máris megragadom az alkalmat, hogy ajánljam gyülekezetünk férfi bibliaóráját is mint egy az utóbbi időben szépen fejlődő és jó hangulatú férfiközösséget.

A pénz tehát az embert a rabszolgájává teszi – ezért mondom azt, hogy az adakozás nem anyagi, hanem lelki kérdés.

A lelki háttér megértéséhez szeretnék most a számotokra egy áttekintést adni az Ószövetség és az Újszövetség adakozási szemléletéhez. A kettő fedezhetünk fel különbségeket.

B. Adakozás az Ószövetségben

Az Ószövetség adakozási szemlélete elsősorban törvény alapú. Úgy is mondhatnánk: azért adakozz, mert ez a kötelességed. Vagyis az adakozás adó formájában történt. Ennek meg volt adva a mértéke is: minden jövedelem tizedét kellett befizetni Izrael vallásának a fenntartására. Erre azért is volt szükség, mert Isten Lévi utódainak nem adott a honfoglaláskor földbirtokot, hogy ők csak az Úr szolgálatára legyenek rendelve. A többi törzs tizedadományából kellett a lévitáknak a jövedelmét biztosítani.

Tehát az ószövetségi adakozási rend alapvetően Izrael vallásának fenntartására szolgál. Ebben Isten minden jövedelem tizedét magának rendelte és a lévitáknak adta.¹

Istennek feddenie is kell népét azért, mert a szívük nem volt egyenes. Nem adták azt, amit Isten parancsba adott nekik, vagy nem úgy adták. Tulajdonképpen egy hazug játékot játszottak, mert elvárták, hogy Isten megáldja őket, de a Törvénynek való engedelmességet pl. az adakozásban nem vették komolyan. Isten egyszerűen azt mondja a népének: be akartok engem csapni a tizeddel meg a felajánlásokkal. Hogyan áldhatná meg őket, ha nem egyenes a szívük?

Várhat-e jó termést az a gazda, aki vetőmag helyett pelyvát vet a földjébe? Isten is azt mondja: kész vannak gazdag áldásai, de engedetlen szívvel ne akarjanak áldást nyerni Istentől.

C. Adakozás az Újszövetségben

Mi az, amiben különbözik az Újszövetség adakozási szemlélete az Ószövetségtől? Két dologban. Az egyik, hogy nincs törvényben előírva, tehát minden esetben önkéntes adományról van szó. Másodszor nincs megszabva számszerűen a mértéke. Ez azonban nem teszi kevesebbé az adakozást, hanem éppen ellenkezőleg. Sokkal többé teszi. De más a kiindulási alap. A kiindulási alap nem a törvény, hanem a kegyelem. És amikor Isten az Újszövetségben az adakozásra hív, akkor ezt a kegyelem alapján teszi.

Amikor Pál apostol a korinhtusiaknak ír az adakozás szükségéről, akkor mindenekelőtt Krisztusra irányítja a figyelmet és azt mondja:

"Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." (2Kor 8:8)

Ezzel Pál az adakozás szellemi bázisára irányítja a figyelmet. Ahogy a keresztyén ember számára mindennek a kegyelem a forrása, úgy az adakozásnak is. Ez azt jelenti, hogy életünk egyetlen igazi erőforrása Atyánk irántunk való szeretete, amit Krisztusban mutatott meg. Ez a szeretet leírható abban a csodálatos és hatalmas lemondásban, ahogy Jézus a mennyei herceg egy egyszerű, szegény családban emberré lett, egy ácsmester fiává és maga is ácsként dolgozott, amíg nem kezdte el tanítói szolgálatát. És addig is szegény volt, de azután még inkább az lett, mert egész életét arra rendelte, hogy Isten országát hirdesse. Ha voltak támogatói akkor evett és volt fedél a feje fölött, ha nem voltak nem evett és nem volt fedél a feje fölött. De mindezek fölött Jézus a bűneink büntetését is magára vállalta, hogy halálával nekünk szerezzen örök életet.

Jézus az elképzelhetetlen gazdagságból – a mennyei gazdagságból – szegény emberré lett, hogy így hozza közel hozzánk Isten szeretetét és ajándékozza nekünk az örök életet.

És ez rámutat az adakozás újszövetségi szemléletének természetére. Mi azt gondoljuk, hogy amikor adakozunk, akkor adunk valamit Istennek vagy az egyháznak. Az adakozás azonban nem valaminek az odaadása Istennek, hanem csak a visszaadása.

Ha alázatosak vagyunk, akkor el kell ismernünk azt, hogy mindenikünket Istentől kapjuk, hiszen ő az, aki biztosítja a napsütést², az esőt³, de még az erőt is ahhoz, hogy a munkánkat végezzük⁴. Isten igazából mindenünkre igényt tarthatna – ahogy bizonyos értelemben igényt is tart. De Isten pl. a tizedet nem törölte el, az még mindig egy jó viszonyítási alap a kegyelemből való adakozás mértékének.

A keresztyén adakozás visszaadás jellegét talán úgy tudnám a leginkább kifejezni, hogy ha egy barátod hoz neked egy tál süteményt, akkor azt azért hozza, hogy jóízűen elfogyaszd az egészet családoddal együtt. De a tálat nem visszaadni nagy faragatlanságra vall – számíthatsz rá, hogy több süteményt nem fog hozni a barátod. Az adományunk pontosan ilyen visszaadás Istennek abból, amit ő adott, ami igazából az övé.

Ezért az újszövetségi adakozáshoz Isten a következő szempontokat akarja a szívünkre helyezni alapigénkből.

1. Isten áldásának mértéke függ az adakozás mértékétől. Pál egyenesen úgy fogalmaz: „aki szüken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, az bőven is arat.” Fontos kihangsúlyozni azt, hogy ez nem azt jelenti, hogy „adakozz és meggazdagodsz.” Ez a fajta magatartás sokkal inkább nyereségvágyat takar, mint őszinte alázatot. Isten ezt a nyereségvágyat nem fogja jutalmazni, de kétségtelen ígérete van arra nézve, hogy a hűséges és önkéntes adakozót megáldja. Arra vonatkozik ez az ígéret, hogy ha Istennek bizalommal és alázattal visszaadjuk jövedelmünk tizedét, akkor ő nem fog bennünket cserbenhagyni. Ez az ígéret tehát nem azoknak szól, akik szeretnének meggazdagodni, hanem sokkal inkább azoknak, akik attól félnek, hogy ha adakozásukban a tized mértékét veszik alapul, akkor az anyagi problémákat fog okozni a számukra.

   Ehhez annyi bizonyságtételt szeretnék fűzni, hogy én még nem láttam olyat és a saját életemben is ezt tapasztaltam – hogy az, aki Isten iránt hűséggel van az adakozás bibliai mértékében is, nem szegényedik el és anyagi problémákkal sem küzd. Azt már inkább láttam, hogy aki tovább akar nyújtózkodni mint ameddig a takarója ér kamatrabszolgává válik.

2. A második, hogy az adakozásban Isten tőlünk önkéntes és tudatos személyes döntést igényel. Ő semmiképpen nem vár olyat, amit mi nem jó szívvel adunk át neki. Ezt alapigénkben Pál így fogalmazza meg: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten”. Tehát ne éppen a pillanatnyi kedvünk döntse el, hogy adakozunk-e vagy sem, hanem Isten azt kéri tőlünk, hogy gondoljuk át, hogy mennyit vállalunk abból, hogy jövedelmünkből visszaadjunk az ő céljainak a megvalósítására.

   Ez azt is jelenti, hogy Isten iránti hálánk és imádatunk kifejeződik az adakozásunk minőségében és mennyiségében is. Annyira leszünk képesek adakozni, amennyire hiszünk Istennek, amennyire bízunk Istenben és amilyen mértékben imádjuk őt. Tulajdonképpen három eszközzel tudjuk imádni Istent és akkor egészséges az imádatunk, ha ezek egyensúlyban vannak. Az egyik a szavaink – a bizonyságtételünk, az imádságaink és a dicséretünk; a másik a tetteink, az Isten országáért végzett szolgálatunk, és a harmadik a tulajdonunk, hogy abból mennyit fordítunk Isten országa céljaira. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk: nézzük meg, hogy mire fordítjuk az időnket és a pénzünket, abból le tudjuk mérni, hogy milyen is a mi kapcsolatunk Istennel.

Tehát az adakozásunk erőforrása Isten kegyelme, célja az ő dicsőségének szolgálata és formája az a szabad döntésünk, hogy adományainkból mennyit fordítunk Isten országára. Az adakozásunk ui. a szabadságunk kifejeződése. Isten bennünket nem szegénnyé akar tenni, hanem szabaddá a Krisztusban.

II. Istentisztelet és adakozás

Másodszor azt nézzük meg, hogy mindezek az alapelvek hogyan tükröződhetnek vissza az istentiszteleten. Mi a mi istentiszteleti adakozásunk formája? Egy ősi – már az ősegyházban gyakorolt formában történik – ez pedig a gyűjtés perselyben. Ez már az első keresztyén istentisztelettől kezdve része volt az egyház életének. Többek között ezt is takarja az a kitétel az első gyülekezet jellemzésében, hogy kitartóan részt vettek a „közösségben”⁵. Hogyan jelenik ez meg nálunk?

Úgy, hogy az istentisztelet után, mintegy függelékként a kivonuláskor tesszük az adományokat a perselybe. Ez azonban már eltér az ősi gyakorlattól és kevésbé jeleníti meg magát a közösséget, és alapvetően a pénzzel való felemás kapcsolatunkat ábrázolja ki.

Pedig az adakozás az istentiszteleten ugyanúgy szent cselekedet és istentisztelet, mint az igeolvasás, az igehirdetés, az imádság vagy a dicséret és az áldás. Az igazán ősi és keresztyén gyakorlat az, amit mind a mai napig nagyon sok, sőt a legtöbb keresztyén egyházban gyakorolnak, hogy az adakozás nem az istentisztelet után, hanem az istentiszteleten történik egy közös gyűjtés formájában, amit azután a gyűjtésben szolgálók az Úr asztalára tesznek egy hálaadó imádsággal, ezzel is kifejezve azt, hogy hálaáldozatunkat valóban a szent Istennek a szent céljaira ajánljuk fel. A pénz használata ugyanis nemcsak bálványimádás lehet, hanem istentisztelet is.

Tudom, hogy egyeseket zavarna, ha körbeadnánk a perselyt és egyfajta zsarolásnak éreznék, mint ahogy voltak már olyanok, akik megfogalmazták azt is, hogy őket zavarja, hogy a kijáratnál presbiterek tartják a perselyt.

Nagyon fontos: senkitől sem várjuk el, hogy olyan adományt adjon, amit nem jó szívvel és nem az Isten iránti hálából ad. Én ebben a gyülekezetben tíz éve szolgálok és még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a presbiterek nekem szóvá tették volna akármikor is, hogy ki adott és ki nem adott, és ki mennyit adott. Soha, de soha egyik sem kommentálta az adakozást.

A másik nagyon fontos dolog: az istentiszteletet, a gyülekezet életét ebben a gyülekezetben kizárólag az adományokból tartjuk fenn. Nincsenek külső forrásaink – sem állami támogatás, sem egyházi támogatás. Még mi fizetünk azért egyházi közalapot, hogy a református egyház országos szervezete működjön. Egyedül a hittanoktató fizetését biztosítja az állam, legalábbis részben. Tehát mindig annyira lesz lehetőségünk megvalósítani Isten céljait, amennyire azonosultok azokkal. Itt minden, de minden a ti adományaitokból valósulhat meg. Abból fűtünk, világítunk, valósítunk meg missziói alkalmakat és fizetjük a teljes idejű szolgálókat és abból tudunk segíteni az arra szorulókon. És amennyire hálásak vagytok, amennyire szeretitek Istent és szeretitek ezt a gyülekezetet annyi lesz az ereje a gyülekezet szolgálatának, amivel Isten céljait meg fogja valósítani.

Ezért igenis az a látásom, hogy az adakozás ami szintén istentisztelet, sokkal inkább az istentisztelet részévé kell tennünk, mint valamiféle kellemetlen függeléknek az istentisztelet után.

III. Az adakozás és az istentisztelet célja

Utoljára még nézzük meg azt, hogy az adakozás hogyan tölti be az istentisztelet célját – vagyis azt, hogy Isten kegyelméből jobb emberek legyünk.

1. Újra és újra emlékeztet bennünket arra, hogy mindent, amink van Istentől kaptunk.

2. Így is ki tudjuk fejezni Istennek a hálánkat és a szeretetünket, hogy azonosulunk a céljaival és részt veszünk benne.

3. Megtanít minket az Isten gondolatai szerinti gazdálkodásra az anyagi javainkkal. Hogy a hét első napján – ez az Úr napja – az első, és lehetőleg az egyetlen kiadásunk az Isten országáért vállalt felelősségünk legyen.

4. Adományaink indulata és mértéke a Krisztusban megélt szabadságunk mértékét tükrözi vissza.

5. Minden alázatos és őszinte lemondásunk átélhetővé teszi Krisztus áldozatát értünk, amivel mennyei dicsőségéről mondott le az örök életünk megszerzéséért.

Összefoglalásul minden kommentár nélkül hadd osszak meg veletek egy történetet, ami drámai erejével csodálatosan tanít.

Koldus voltam, és házról házra végigjártam a falu utcáit. Egyszer csak, mintha álmodnék, megjelent a távolban egy színaranyból készült kocsi, és én rögtön tudtam, hogy Te vagy az, Istenem, a királyok királya. Reménykedni kezdtem, és azt gondoltam magamban: „Vége a nehéz napoknak. Lesz ennivalóm anélkül, hogy koldulnék. Sőt, még ennél is jobb lesz, hiszen bőségben fogok élni. Biztos vagyok abban, hogy engem is részesítesz a gazdagságodból.” Ekkor megállt mellettem az autó. Rám néztél, és nevetve szálltál ki a kocsiból. Már éreztem, hogy közeledik az én időm. Aztán kinyújtottad felém a jobb kezedet, és azt kérdezted: „Mit tudsz nekem odaadni?” Ez gonosz vicc: király létedre tőlem, a koldustól kérsz! Ettől egészen megzavarodtam, és csak álltam ott félszegen. Végül aztán kivettem a tarisznyámból egy apró rizsszemet, és odaadtam neked. Te pedig elvetted, és tovább hajtottál. Mélységesen csalódtam, hiszen te nem adtál, hanem elvettél.

Este viszont nagyon elcsodálkoztam, amikor kiborítottam a tarisznyámat, és benne nem a szokásos értéktelen kacatokat találtam, hanem a neked odaadott rizsszemet, ami arannyá változott. Keservesen sírtam, amiért nem voltam elég bátor ahhoz, hogy mindenemet odaadjam.

13Móz 27:30 „A föld minden tizede az ÚRé, a földnek a szemes terméséből és a fa gyümölcséből; az ÚR szent tulajdona az.”

3Móz 27:32 „A marháknak és juhoknak a tizede is, minden tizedik, amely átmegy a pásztorbot alatt, az ÚR szent tulajdona legyen.”

4Móz 18:21 „Lévi fiainak pedig örökségül adtam minden tizedet Izráelben. Munkájukért kapják ezt, mert ők végzik a szolgálatot a kijelentés sátránál.”

2Mt 5:45 „hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”

35Móz 11:14 „akkor esőt adok földetekre a maga idejében, korai és kései esőt, és betakaríthatod gabonádat, mustodat és olajodat.

45Móz 8:18 „Hanem gondolj arra, hogy Istened, az ÚR ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak. Így van ez ma is.”

5ApCsel 2:42 „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”

Tíz év börtön egy versért

Imádkozzál, szabad, de csak
Isten hallja meg, ne más!


Tánya Chodkevics - Ezt a verset a sztálini diktatúra ellenforradalmi agitációnak minősítette és tíz évvel "jutalmazta".

Bátorítások III.

Alapige: 1Jn 2:12-14

A mai este annak a bátorításnak a harmadik nézőpontját nézzük meg, amiről két alkalommal beszélgettünk. 1Jn 2:12-14

¹²Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. ¹³Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. ¹⁴Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt.

Megállapítottuk, hogy ez a szakasz színtiszta bátorítás, ami az utána következő intést vezeti be. Eddig a gyermekekről és az apákról beszéltünk, és ezeket a fogalmakat a szellemi érettség különböző állomásaiként, ill. különböző szellemi helyzetekként kezeltük.

Nincs olyan keresztyén, aki ne lenne gyermek, az Atya gyermeke. Nincs olyan keresztyén, akinek ne kellett volna áthaladnia a lelki csecsemőkoron, aminek legjellemzőbb és legalapvetőbb üzenete a bűnbocsánat valósága és ereje, valamint a Megváltó Krisztus megismerése.

Az apákat megszólító üzenetbe arra a felelősségre tettük a hangsúlyt, ami az apaságból származik: felelősségre és ezen belül a közösségért való felelősségvállalásra. Egy önmagán túl, a Krisztusra néző felelősségről van szó, aki Krisztusra nézve vállalja a felelősséget. Ma az ifjakról lesz szó.

Az ifjaknak szóló üzenet: „legyőztétek a gonoszt … erősek vagytok és Isten Igéje lakik bennetek.”

I. Az ifjúkor jellemzői
Ennek a szellemi állapotnak a megértéséből is induljunk ki az ifjúság természetéből. Mit hordoz magában az ifjúság?

Ifjúnak lenni a célkeresés időszakát hordozza magában. Az ifjú igyekszik megtalálni önmagát, megerősödni élete céljában. Az ifjúság időszaka bár szép időszak, de mégis nagyon sok feszültséggel és konfliktussal terhelt. Az ifjúság tele van energiákkal, de sokszor ezeket az energiákat nem tudja jól kezelni. Ugyanakkor az ifjúság időszaka az, amikor kinyílik a világ. Megjelennek a lehetőségek, amelyek között meg kell tanulni választani. Meg kell tanulni a jó és rossz döntések közötti választást és meg kell tanulni annak a felelősségét, hogy a döntéseinkért saját magunk vagyunk a felelősek. A gyerekek helyett sok mindent el kell dönteni. Egy ifjú helyett már nem lehet, nem is engedi, hogy döntsünk. Ezért ifjúként ezen az érési folyamaton megyünk át, hogy képesnek kell lennünk felmérni jó és rossz döntéseink következményeit. A Prédkátor is ír erről

⁹Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! ¹⁰Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó! ^12:1Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! ²míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. (Préd 11:9-12:2)

Ebből azután sok belső és külső konfliktus származik. De ez a nagy álmodozások és az álmok kezdetének az időszaka is. Ilyenkor akarja az ember „megváltani” a világot. És később olyan kiábrándító, hogy a világmegváltó ifjak belesüllyedtek a konzumfelnőttek világába. Szóval röviden összefoglalva az ifjúkort az energia, tenni akarás, a döntések felelősségének a megtanulása ill. sok-sok konfliktus a világgal jellemzi.

II. Hitbeli ifjúkor

Vajon mit jelenthet ez a hitéletre nézve? Ez egy olyan szellemi érettségi lépcső, amibe bele kell nőni és azután ki kell nőni belőle, mint a természetes életben? Azt hiszem nem erről van szó. Ahogy a hitbeli gyermekség, úgy a hitbeli ifjúság fokának is elmúlhatatlanul kell beépülnie a hívő életébe. A bűnbocsánat igazsága nem egy olyan igazság, amit ki szabadna nőni. És ugyanez igaz az ifjúkorra is.

Mi az, ami ezekből a bátorításokból kiemelkedik? A szellemi harc. Az, hogy Isten gyermeke ebben a világban egy hatalmas ellenséggel áll szemben. Kétszer ismétlődik az, hogy legyőztétek a gonoszt.

A. A gonosz

Ki itt a gonosz és mit takar az ő tevékenysége? A gonosz természetesen Isten ellensége az ördög, akinek a legfőbb célja, hogy az emberek ne találhassanak rá Krisztusban a megváltásra, vagy ha megismerték Krisztust, akkor nem kövessék. Nem kell neki semmi extrát csinálnia – ha valaki nem követi Krisztust, akkor a kárhozatban van. Ennyi elég neki. Éppen ezért tevékenységének legfőbb módszere a szellemi megtévesztés. Vele nem lehet és nem is szabad kompromisszumot kötni, mert kibékíthetetlen ellenség - „embergyilkos kezdettől fogva”¹ - mondja róla Jézus.

B. A győzelem

Ebben a bátorításban a fontosabb információ a győzelem. A már bekövetkezett győzelem. Nem a győzelem reménye, nem a győzelem ígérete: hanem a megvalósult győzelem. Ez nagyon fontos. De persze rögtön felmerülhet a kérdés, hogy akkor a Sátánnak nincs hatalma? De nagyon is van hatalma. Akkor a Sátánnak nincs ereje? De nagyon is van ereje. De akkor mi ez a győzelem?

Sokat segít ennek a megértésében az, amit Jézus így mond a Jn 14:30-ban

eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma.

A modernebb fordítások mind így fordítják és alapvetően ez is az értelme, de Károli az eredeti szöveghez hűségesebben fogalmaz és ott így olvassuk.

Jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije.

Hogyan tudja kifejteni hatalmát a világ fejedelme? Úgy, ha van bennünk valamije. Jézusban nem volt semmije és ezért nem is volt felette hatalma.

Benned van-e valamije a világ fejedelmének? Annyi hatalma van feletted, amennyije van benned. De mi történt miután megtértél? A Krisztus magjából születtél újjá. És a Krisztus magja van benned. Ha pedig így van, akkor a gonosznak nincs feletted hatalma, ahogy Krisztus felett sem volt. Akkor a gonosznak nincs benned semmije, ahogy Krisztusban sem volt.

De ez tényleg így van? János azzal bátorít titeket – „legyőztétek a gonoszt.” De ez nemcsak egy érzelmi szólam, hanem ennek a győzelemnek van egy komoly lelki bázisa.

Erősek vagytok és Isten Igéje lakik bennetek.

Ezt a kettőt nem lehet külön kezelni. Kétféleképpen is meg lehet fogalmazni, csak külön nem szabad érteni a kettőt. Lehet úgy is mondani: „erősek vagytok, mert Isten Igéje lakik bennetek”. Vagy „Mivel Isten Igéje lakik bennetek, ezért erősek vagytok.”

Mit jelent ez? Azt, hogy az igazi lelki erő, az Isten Igéjéből táplálkozik. Minden ördögi megtévesztéssel szemben – ami az ördög fő módszere a szellemi harcban – mi lehetne más a legbiztosabb fegyver, mint az Ige által megnyilvánuló igazság. A Lélek kardja az Ige.

Mit mond Jézus?

³¹Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; ³²megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8:31-32)

Vagyis az igazság megismerése Jézus igéjének a megtartásából származik. Hogyan tudhatnánk máshonnan, hogy igaz, mint hogy megtartjuk?

Pontosan ez a győzelem útja. Jézust is állandóan kísértette az ördög. Próbált a szükségleteire, az érzelmeire és a jogaira hatni. Próbálta kiforgatott igékkel befolyásolni. Jézus pedig minden esetben legyőzte őt. Hogyan? Isten Igéjével.

Tudjad: a gonosszal szemben annyira vagy erős, amennyire erős benned az ige szeretete, az ige iránt való bizalom és az ige általi hit. És így legyőzted a gonoszt úgy, hogy Jézushoz hasonlóan nincs fölötted hatalma. Ámen.

1vö. Jn 8:44 „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.”

Áldás az istentisztelet végén

Lekció: 5Móz 28:1-14
Alapige: Lk 24:50

Bizonyára emlékszünk a magyar népmesére, amelyben a király megkérdezi a három leányát, hogy mennyire szeretik őt, mert annak akarta adni a legszebb országát, amelyik a legjobban szereti. És a lányok nagyon szerették az apjukat, mert nagyon szép képeket mondtak. Az egyik leány azt mondta, hogy úgy szeretem édesapámat, mint a galamb a tiszta búzát. A másik azt, hogy úgy, mint forró nyárban a szellőt. A harmadik pedig azt, hogy úgy, mint az emberek a sót. Ez annyira felháborította az öreg királyt, hogy elkergette a legkisebb lányát. Akire viszont rátalált egy szomszédos országbéli királyfi, megszerette és feleségül vette. Amikor pedig az ifjú férj megtudta, hogy az apja miért kergette el a legkisebb lányát, azt is kitalálta, hogyan békíti meg egymással apát és lányát. Meghívta magához az öreg királyt és csupa sótlan ételt tálaltatott neki. Amikor pedig az öreg király ezt szóvá tette, akkor csak annyit mondott, hogy bizony ő úgy tudta, hogy nem szereti a sót az öreg. „Hát bizony ezt honnan vetted, mert én bizony szeretem?” kérdezte az öreg. „A legkisebb leányától, akit elkergetett” felelte az ifjú király. No, ekkor értette meg az öreg király, hogy a legkisebb lánya is mennyire szereti őt.

Sóval nem lehet jól lakni. Sóból csak kevés kerül az ételbe, de ha hiányzik a legjobban elkészített étel is ízetlen. Apróság a só, mégis nagyon lényeges apróság, ami nélkül nincs igazi teljesség. Ma az istentisztelet elemei közül egy ilyen, de annál lényegesebb apróságra szeretném ráirányítani a figyelmeteket. Ez pedig az istentisztelet végén az áldás. A földön látható Jézusnak az utolsó tette is áldás volt. Ezt olvashatjuk a Lk 24:50-ben.

(Jézus) felemelte a kezét, és megáldotta őket.

Azt látjuk, hogy az áldás mennyiségében eltörpül az Írás felolvasása, a bibliai tanítás és igehirdetés, az imádság és Isten dicsőítése mögött. De lehetséges-e áldás nélkül az istentisztelet? Nagyon sok gyülekezetben láttam – ez alól a miénk kivétel –, hogy sok ember már meg sem várja az áldást. Túl hosszú lett az istentisztelet, megy a busza és nem akar a következőre várni, ha a záróének alatt kimegy, elkerülheti a tumultust. Az áldás úgysem, hoz semmi újat, általában a lelkészek ugyanazokat a mondatokat ismételgetik. Lehet, hogy variálják, de lényegében egy régóta gyakorló egyháztag már az egyházban használt összes áldásformulát kívülről tudja. Nem igazán lényeges elem, nem kell megvárni.

Azért, hogy megértsük ennek az aprócska istentiszteleti elemnek a fontosságát, mindenképpen kell beszélnünk az áldásról, először nem mint liturgiai elemről, hanem mint Isten cselekedetéről, ami hiszem, hogy megjelenik az istentisztelet végi áldásban – és valóban áldott emberekként térhettek haza az úrnapi közösségből.

I. Az áldás

Sokféle összefüggésben használjuk az áldás szót. De valójában tudjuk, mit is jelent áldott embernek lenni? Mert nagyon sokszor az áldásról elég felemásan, kiegyensúlyozatlanul gondolkodunk. Nagyjából kimerül az anyagi sikerességben. Áldott az az ember, aki anyagilag sikereket ér el. Ezt még a Szentírás is erősíteni látszik az olyan esetek és ígéretek említésével, amelyek közül egyet a lekcióban hallhattunk. De felidézhetjük Ábrahám vagy Jákób alakját, Salamon királyét vagy éppen Jóbét a szenvedése előtti és utáni időszakban. De éppen Jób esete teszi fel számunkra a kérdőjelet: szenvedései közepette Jób nem volt áldott ember? Elvesztette szenvedései közben Isten áldását, miután a Sátán kikérte őt, rátette a kezét? Erre is mindjárt választ kapunk a következőkből.

A. Gyarapodás

Az áldás mindig, minden esetben gazdagodást és gyarapodást jelent. Az áldás hatására az ember meggazdagodik. Többje lesz, mint amennyije volt, sőt ő maga is több lesz. Ez azonban nem közelíthető meg egyoldalúan az anyagi oldal felől. Az áldás nem pusztán anyagi gyarapodás, hanem szellemi gazdagodás is. És arról is meg vagyok győződve, hogy nem pusztán szellemi gazdagodás, hanem általában és hosszú távon anyagi biztonságot és kiegyensúlyozottságot is hoz Isten választottai életében. Tehát ha az áldásról mint gyarapodásról beszélünk, akkor azt nem tehetjük az anyagi és szellemi egyensúly nélkül. Mert ha felborul az egyensúly, nem igazán beszélhetünk áldásról.

Éppen erre egy nagyon megrázó példa Jób esete, aki anyagi és szellemi értelemben is áldott ember volt, hiszen „félte az Istent és kerülte a rosszat”¹. Egyensúlyban gyarapodott anyagilag is, szellemileg is. De amikor megfogalmazódott a hamis vád, hogy mindez csak azért van, mert anyagilag áldott, Isten átengedte egy időre a Sátánnak. Ekkor úgy tűnhetett, hogy felborult az egyensúly. De Jób ennek a nagyon kemény próbának a során olyan szellemi gazdagodáson ment keresztül, hogy az egyensúly ismét helyreállt, és az „Úr jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt.”²

Éppen az áldás egyensúlyát jelzi, hogy együtt jár a békességgel – amit még református köszöntésünk is kiemel – áldás békesség. A békesség a bibliai gondolkodásban nem a háborúság hiányát, hanem az áldottság kiegyensúlyozottságát jelenti. Amelyben az ember gyarapodik szellemileg és anyagilag egyaránt. A gyarapodás nem pusztán gazdagodást jelent, legalábbis nem feltétlenül személyes értelemben. Mert amikor Isten valakit gazdagon megáld, akkor azt is hozzáfűzi:

5Móz 15:4

Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd.

B. Mennyei erők áradása

A második nagyon fontos tudnivaló az áldással kapcsolatban, hogy ebben a mennyei erők áradásáról van szó. Ahol nem Isten cselekszik, vagy nem Istentől jövően fogadják az áldást – ott is történhet gyarapodás, de az nem áldás.

Alapigénkben nézzük meg azt, hogy honnan indul ki az áldás? Jézustól. Miközben megy a mennybe, emelkedik az ég felé, árasztja áldását a tanítványokra, az apostolokra. A lekcióban felolvasott szakasz is abból indul ki, hogy az áldás felülről érkezik. Tehát az áldás egy nagyon fontos tulajdonsága a mennyei erőknek az életbe való beáradása. Ez pedig Isten cselekedete.

Ebből igazán azt a nagyon fontos tanulságot érthetjük meg, hogy az ember megmaradt olyan lénynek a bűneset után is, aki ki van szolgáltatva annak, hogy életét bár a mennytől elszakadva éli, de mégsem élheti a mennyei világtól függetlenül. Az áldás éppen azt üzeni nekünk, hogy az életünkhöz szükség van a mennyei világtól való függésre. Ha csak a földi erőforrásokra akarunk támaszkodni, csak a saját kezünkben bízni – érhetünk el sikereket, magasra is juthatunk, de végül az életünk a fekete végtelenségbe hull, a kárhozatba.

Isten nagyon komolyan figyelmeztet: ha megáldottalak, akkor nem mondd, hogy ez a te érdemed. Ezt mondja Isten:

5Móz 8:11-18

¹¹De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedről, az ÚRról oly módon, hogy nem tartod meg parancsolatait, döntéseit és rendelkezéseit, amelyeket én ma parancsolok neked! ¹²Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz és azokban laksz, ¹³amikor elszaporodnak marháid és juhaid, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, ¹⁴akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz Istenedről, az ÚRról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! ¹⁵Ő vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz, ő fakasztott vizet a kemény kősziklából. ¹⁶Ő táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled. ¹⁷Ne gondolkodj tehát így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! ¹⁸Hanem gondolj arra, hogy Istened, az ÚR ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak. Így van ez ma is.

Tehát az áldás a mennyei erők áradása az emberre, és figyelmeztet arra, hogy Isten áldására szoruló lények vagyunk.

C. Engedelmesség

Ezek a szakaszok azonban nagyon komolyan hangsúlyozzák, hogy az áldás csatornája az engedelmesség. Van egyrészt az áldó Isten, másrészt a megáldott ember. Ahhoz, hogy az áldás eljusson az emberhez az engedelmesség csatornájának tisztának kell lennie. Az áldás ezért egyrészt függ az áldótól, de függ a megáldottól is. Ahhoz, hogy megáldhatóak legyünk megfelelő nyitottságnak kell lenni – nem is annyira az áldás irányába, hanem a megáldó Isten irányába. Ez az engedelmesség. Mert különben az áldás nem eredeti formájában, hanem átok formájában ér el hozzánk. Ezért – különösen az Ószövetségben – Isten sohasem önmagában beszél az áldásról, hanem mindig ott áll az áldás mellett az ellentétpárja, az átok.

Mit kell érteni átok alatt? Nem mást, mint a megáldhatatlanságot. Ezt a kontrasztot mutatja be a lekció folytatása is, ami az áldásnak az átokváltozata.

5Móz 28:15-18

¹⁵De ha nem hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyeket ma megparancsolok neked, akkor rád szállnak mindezek az átkok, és kísérni fognak téged: ¹⁶Átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn. ¹⁷Átkozott lesz kosarad és sütőteknőd. ¹⁸Átkozott lesz méhed gyümölcse és termőfölded gyümölcse, teheneid ellése és juhaid szaporulata. ¹⁹Átkozott leszel jártodban-keltedben.

Figyeljünk oda! Nem azt mondja Isten, hogy megátkozlak és elveszem ezeket. Nem ugyanúgy meglesz – legalábbis egy ideig – a kosár, a sütőteknő, az anyaméh gyümölcse, a termőföld gyümölcse, a tehenek ellése és a juhok szaporulata. De mindez már nem megáldott lesz, hanem átkozott. Ez azt jelenti, hogy az ember teljes szellemi elszegényedését, felfuvalkodását, megkeményedését és Istentől való függetlenedését hozza magával.

Tehát nem arról van szó, hogy Isten az engedelmeseket megáldja, az engedetleneket megátkozza, hanem arról, hogy az engedelmesekhez az áldás valóban áldásként ér el, míg az engedetlen életű emberekhez Istennek ugyanaz az áldása már átokként. Ez olyan, mint amikor a vízesés a nyitott szájú üvegpalackot megtölti vízzel, a zártat összetöri. Az Isten szavának való engedelmesség nélkül áldást emlegetni orcátlan hazugság.

D. A megváltottaké az áldás

És negyedszer az áldás a megváltottaké. Az áldás és a megváltás, a szabadítás szorosan összekapcsolódó fogalmak. Isten azzal összefüggésben ígérte meg az áldásokat Izraelnek, hogy kiszabadította őket Egyiptomból és bevitte őket Kánaánba, a tejjel és mézzel folyó földre. Jézus utolsó földi tette, tanítványainak megáldása azután történt, hogy beteljesítette a megváltó halálával és feltámadásával a bűneinkből való megváltást. Isten áldása a megváltottak életén tud megnyugodni, mert a megváltottak azok, akik újjászülettek bűneikből a szent életre, akik újjászülettek a Krisztusban az Istennek való engedelmességre. Ezért Isten minden áldása a Krisztusban ragadható meg és Krisztuson kívül nem beszélhetünk áldásról.

Pál erről így ír az efézusiaknak.

Ef 1:3

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.

Ez az egyetlen mondat összefoglalja mindazt, amiről eddig beszéltem. Az áldás gyarapodás, ezt a „minden” szó fejezi ki. A mennyei világ erőinek a beáradása az életünkbe, a lelki áldás jelzi az Istennel való személyes kapcsolatot az engedelmességben és végül mindezt Isten a Krisztusban, a Krisztusban való hit által adja nekünk.

Egészen röviden összefoglalva az áldás Isten jóakaratának és jóindulatának a megnyilvánulása népe felé.

II. Az áldás cselekedete

Mindezek fényében nézzük meg, hogy mi a jelentősége az áldásnak az istentiszteletek végén. Az, hogy Isten áldásának továbbadását ill. az áldásra való emlékeztetést rábízza választottaira.

A. Isten rendelés

Isten elrendeli az ő népének, ill. azoknak, akikre ezt a szolgálatot bízza, hogy újra és újra mondják tovább az áldását. Ennek gyönyörű és erőteljes összefoglalása az ároni áldás. Így rendeli el az Úr.

4Móz 6:22-27

²²Azután így beszélt az ÚR Mózeshez: ²³Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: ²⁴Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! ²⁵Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! ²⁶Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! ²⁷Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.

Újra és újra tovább kell adni Isten áldásának üzenetét, vagyis azt, hogy Isten jóindulattal van népe iránt. Jézus ezt nem parancsolja, hanem utolsó földi cselekedetével gyakorolja és megerősíti. Úgy búcsúzik tanítványaitól, hogy megáldja őket és ezzel biztosítja Isten állandó jóindulatáról újszövetségi népét.

B. Jóindulatú emberré formál

És ezáltal válik az áldás elengedhetetlen elemévé az istentiszteletnek. Legyen mindig az áldásé az utolsó szó és én megáldom őket – ez az áldás lényege. Ahogy az ember továbbmondja Isten áldását, úgy Isten a szavainak erejével áldja meg az embereket. Ezzel biztosítja Isten újra és újra jóindulatáról a népét. Mert lehet, hogy Istennek velünk a bűneinkről is beszélnie kell. Lehet, hogy néha nagyon keményen kell beszélnie. Lehet, hogy az engedetlenségeinket és hamis indulatainkat le kell lepleznie. De az utolsó szó akkor is Isten jóindulatáé. És ezzel nem az engedetlenségeinkkel való leszámolás alól akar felmenteni, hanem a bűneinkkel való leszámolásra felszabadítani. És mi történik a megáldott emberrel? Az, hogy Isten jóindulatának következtében maga is jóindulatú emberré formálódik. A megáldottból áldó lesz.

Ugyanis amikor Isten megáld, akkor azzal nem az a célja, hogy mi az áldásának végfelhasználói legyünk. Erre emlékeztet az az áldás is, amit mostanában közvetítek felétek. Az az áldás, amit Ábrahámnak mondott az Úr.

Megáldalak és áldás leszel … általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.³

Ismételjük csak át: mi az istentisztelet célja Isten felől nézve? Hogy az ő kegyelmének a hatására jobb emberek legyünk. Erre emlékeztet az áldás. Arra, hogy ő a Krisztusban mérhetetlen, sőt mértéktelen jóindulattal van irántunk bűnösök, iránt. És ha megáldhat bennünket, akkor minket is ilyen jóindulatúvá formál. Méghozzá nem is akármilyenné. Olyan szélsőségesen – jézusian jóindulatúvá, olyan emberfelettien, istenien jóindulatúvá, amit Jézus így mondott.

Lk 6:27-28

²⁷Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; ²⁸áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.

És ezt Pál apostol megerősíti a rómaiaknak, amikor azt írja.

Rm 12:14

Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok.

És nem csak tanítja, hanem életformájává is teszi, amiről így tesz bizonyságot.

1Kor 4:12-13

¹²Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, ¹³amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; szinte a világ szemétjévé lettünk, és mindenki söpredékévé mind ez ideig.

Nehéz lecke. Nehéz lecke? Az a látásom, hogy valójában nem nehéz, ha nyitottak vagyunk Isten áldására és megáldhatóak vagyunk Istentől. Isten megmentő jóindulata jóindulatúvá – áldása áldóvá formál.

Nem bírom megállni, hogy a mögöttünk levő ünnep kapcsán ne tegyek észrevételt néhány olyan jelenséggel és magatartással kapcsolatban, amiről úgy gondolom, hogy nem szabad eltanulni. Márpedig vannak még az egyházban is, akik inkább onnan tanulnak, mint innen (Biblia). Egész egyszerűen az volt az érzésem, hogy függetlenül attól, hogy mi fog történni az ünnepen, már mindkét oldal előre betárazta a másikra kilövendő muníciót, és az egymás felé való jóindulat minimális készsége, és gondolkodás nélkül lőnek egymásra. Talán egyszer képesek lehetnének arra, hogy áldást mondjanak. Egyébként azt hiszem, hogy ha az egyik oldal elkezdené, mérhetetlenül össze tudná zavarni a másik oldalt.

Áldottságunk fokmérője az, szól-e áldás a szánkról és hogy mennyi. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”⁴ - mondja Jézus. Aki Isten ítéletét emlegeti sűrűn, néha még kissé álságosan hangzóan úgy is, hogy én nem ítélek, de majd az Úr ítél, az a saját ítélkező szívét igyekszik felmenteni azzal, hogy Isten mögé bújik. Ennél mennyivel egyszerűbb lenne Jézustól tanultan áldást mondani. Mert vajon mi váltotta és változtatta meg az ő életét – nem Isten megváltó jóindulata és áldása? Akkor miért kellene azt gondolnunk, hogy mi ezt átforgathatjuk az ítélkezés szavává, pláne ha nem az ellenségről, hanem a testvérről van szó?

Talán nagyon megszokottá vált az áldás. Talán néha üres szófordulatnak érezzük. Talán apróságnak tűnik az istentisztelet végén, de ez adja meg az egész istentisztelet és az istentiszteletből táplálkozó élet teljességét.

Ezért azt mondom, hogy az áldás kimondása újra és újra arra emlékezteti az áldót is, hogy Isten milyen mértéktelen jóindulattal van irántunk. Ezért ne csak hallgassuk az istentisztelet végén az áldást, hanem legyünk áldhatóak és magunk is áldók. Péter így buzdítja a gyülekezetet: „Mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.”⁵ Ezt teszik azok a jóindulatú emberek, akik Krisztusban elnyerték az Atya jóindulatát hit által. Ámen.

1Jób 1:1

2Jób 42:12

31Móz 12:2-3

4Lk 6:45

51Pt 3:9

Bátorítások II.

Alapige: 1Jn 2:12-14

A múlt héten egy olyan szakaszt kezdtünk el vizsgálni, amiről azt állapítottam meg, hogy egy színtiszta bátorítás. Ez a bátorítás annak szól, hogy Isten választottai ebben a világban egy mindenkor szellemileg ellenséges környezetben élnek. Lehet, hogy néha ez a környezet puhán ellenséges, lehet hogy néha nagyon keményen. Lehet, hogy ez a környezet ideológiailag ateista és liberális – mint az európai társadalmak, lehet hogy ateista és diktatórikus, mint a távol-keleti kommunista társadalmak. Lehet, hogy nagyon vallásos és nagyon kemény üldözésnek vannak kitéve benne a keresztyének mint Indiában vagy az iszlám országokban; sőt még az is lehet, hogy keresztyén szempontból vallásosnak számít, de az evangéliumi keresztyéneket üldözik, vagy egyszerűen csak nem gyakorolhatják a vallásukat igazán szabadon és elismerten, mint a dél-európai országokban vagy Dél-Amerikában. És végül még egy gyülekezet is lehet ellenséges szellemi környezet, ahol a vallásosságot hangsúlyosabban a hagyománytiszteletre, vagy más keresztyénektől való elhatárolódásra építik fel, mint a Krisztussal való élő kapcsolatra és Istennek a Szentírásban kijelentett igazságaira.

Mi az ellenséges szellemi környezet célja? Bizonytalanodjunk el a Krisztus-követésben, ne a Szentírás legyen az egyedüli tekintély és alkudjunk meg a világgal, ami a saját szeretetét helyezi előtérbe. Azok a bátorítások, amelyet most újra felolvasok azt az intést vezetik be, hogy a keresztyének ne szeressék a világot, és azt ami a világban van, azaz Krisztus erejével képesek legyenek ellenállni a világ szeretetének. - 1Jn 2:12-14

¹²Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. ¹³Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. ¹⁴Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt.

A múlt héten a gyermekekről volt szó. Ma az apákról lesz szó. Ehhez annyi megjegyzést szeretnék még hozzáfűzni: az, amit a gyermekekről elmondtam, ill. el lehet mondani érvényes kell, hogy legyen az apákra és az ifjakra is, hiszen akár a biológiai, akár a szellemi életünkben úgy kezdődik minden, hogy gyermekek vagyunk. Ahogy a biológiai életünk gyermekkora meghatározó erővel bír a biológiai ifjú- és felnőttkorra, úgy a szellemi gyermekkor igazságai, ha kellően tudatosak és mélyen gyökereztek, meghatározzák az egészséges keresztyén érettséget. Sok keresztyén éretlenség – vagy növekedésre képtelenség – köszönhető annak, hogy a szellemi gyermekkor legfontosabb igazságai, a bűnbocsánat valósága és az Atya ismerete nem elég megalapozott a hitben. Most azonban nézzük tovább ezt az igét.

I. Az "apák"

Az érettség első lépcsője után az érettség legmagasabb fokára ugrik János, és az apákat bátorítja. Mit kell értenünk apák alatt? Itt is induljunk ki abból, hogy a biológiai értelemben vett apáknak milyen jellemzőik vannak. (Természetesen szó sincs arról, hogy ezek a szakaszok nőknek ne szólnának. Itt pusztán egy párhuzamról van szó, aminek a szellemi üzenetei ugyanúgy érvényesek nőkre, mint férfiakra.)

Nagyon fontos: apának lenni felelősséget jelent. Apa alatt nemcsak arról van szó, hogy valaki nemzett egy másik biológiai értelemben vett embert, hanem arról, hogy az apa családfő. Olyan családfő, aki felelős mások életéért – a felesége és gyermekei életéért. Szeretném itt a felelősségre tenni a hangsúlyt. A felelősség egyértelműen jelenti a tervezést, jövőlátást. Egy felelősségteljes apának kell, hogy legyen jövőképe, ami felé szeretné vezetni a családot erkölcsi és gazdasági értelemben.

El lehet gondolkozni azon, hogy akkor ez vajon a gyülekezet vezetőire érvényes? Hiszen több más helyen a Szentírás a gyülekezet vezetését nagyon komoly felelősségként írja le. Az efézusi véneknek Pál azt mondja búcsúzásakor

legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. (ApCsel 20:28)

Péter is így ír a presbitereknek

legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; (1Pt 5:2)

De vajon az apák kifejezés – éppen az apai hivatás vezetői jellegéből fakadóan – csak a vezetőknek szóló útmutatás és bátorítás ebben a szakaszban? Azt gondolom, van ilyen üzenete is. De mégsem ezt látom hangsúlyosnak, mert az „apa” szó kevésbé tisztségre, mint egy szellemi érettségből fakadó magatartásra utal.

Ez a magatartás azt jelenti, hogy ha már kinőttük a szellemi csecsemőkort, akkor megérthetjük, hogy felelősek vagyunk a gyülekezetért és felelősek vagyunk a közösség tagjaiért. Egy csecsemő nem tud felelősséget vállalni semmiért, nem is lehet elvárni tőle. Egy felelősség nélküli felnőtt azonban infantilis, gyerekes.

Kennedy elnöknek tulajdonítják azt a mondást: „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted Amerika, hanem azt, hogy mit tehetsz te Amerikáért?” Azt gondolom, hogy a mai modern társadalmak egyre jobban infantilizálódnak abban az értelemben, hogy egyre több ember akar úgy boldog lenni, hogy közben ne kelljen felelősséget vállalni a közösségért. Csak kiszedni a kedvezményeket és előnyöket a közösség és a közös felelősség vállalása nélkül.

Ez a szellemi betegség sajnos a gyülekezetekben is jelen van. Nagyon szépen tetten érhető a gyülekezetet ért vádaskodásokban.

• A közösséget nem vállalók arról értekeznek, hogy itt nincs közösség. Érdekes, hogy a közösséget vállalók nem ezt látják – mert vállalják a közösséghez tartozás felelősségét.

• Az ítélkezést és szeretetlenséget híresztelők maguk hozzák a legkevesebb szeretetet és a legtöbb ítélkezést. Érdekes, hogy akik igazán szeretet hoznak a közösségbe nem panaszkodnak szeretethiányra. Mert érzik a szeretet felelősségét és megnyilvánuló erejét.

• A gyülekezet egységét leghangosabban hiányolók maguk a leginkább szakadást okozók. Érdekes, hogy akik a gyülekezetért felelősséget vállalnak, sokkal kevesebbet beszélnek erről, és sokkal többet tesznek az Isten országáért az egyházban, a gyülekezetekben.

Az a látásom, hogy ez a különbség a gyerekesség és az érettség között. A gyerekesség a felelősségteljes közösségvállalás hiánya, míg az érettség a lelki felelősség vállalása egymás iránt. Például ha a bűn gyülekezetben végzett beszivárgása és rombolása miatt kialakul egy válsághelyzet, nem áll arrébb elegánsan, hogy majd akkor jöjjön újra, ha elmúltak a viharfelhők. Olyankor a felelősség összefogásra hív Krisztusban.

Az a látásom, hogy az „apák” közé tartoztok akkor, ha felelősséget vállaltok a közösségért úgy, mint amihez tartoztok, amit az ajándékaitokkal építhettek, amiben példátokkal vezethetitek az egyre mélyebb elkötelezettség felé a még éretleneket. Ebben sokszor el lehet bizonytalanodni. Éppen ezért szól kétszer is szóról szóra a bátorítás: „Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van.”

II. A bátorítás

Az, hogy szóról szóra megismétlődik ez a mondat az apáknál azt jelenti, hogy különösen hangsúlyos.

Ismeritek azt, aki kezdettől fogva van.

Kire vonatkozik vajon ez a mondat? Természetesen Istenre gondolunk ez alatt, de az a látásom, hogy sokkal konkrétabban kell megnevezni. Itt kimondottan az örökkévaló Krisztusra hívja fel János a figyelmet. Jánosnál nagyon hangsúlyos Jézus Krisztusnak az örökkévalósága.

Az evangéliumát is azzal kezdi, hogy kifejti benne Krisztusnak az isteni lényegét és örökkévalóságát.

¹Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. ²Ő kezdetben az Istennél volt. ³Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. … ¹⁴Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1:1-3.14)

Itt is a testetöltött Ige örökkévalóságát látjuk magunk előtt. Annak az Igének az örökkévalóságát, aki Jézusban öltött testet és aki a Krisztus, az emberek megváltója.

Ugyanebben a gondolatkörben kezdi ezt a levelét is.

¹Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. ²Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. (1Jn 1:1-2)

Az élet Igéje, ami láthatóvá, hallhatóvá és tapinthatóvá is lett egy emberben Krisztusban, már a kezdettől megvolt. Ez a kezdettől fogva egész pontosan azt jelenti, hogy amikor az idő létrejött, ő már megvolt. Az idő is a teremtéskor keletkezett és amikor Isten az új teremtést megalkotja megszűnik az idő. Ami pedig már az idő kezdetekor megvolt, nincs alávetve a múlandó időnek: az örökkévaló Isten, aki maga Krisztus.

Talán gondolhatnátok, hogy ez lényegtelen szőrszálhasogatás, miért kell ezt ennyire hangsúlyozni. Most Isten vagy Krisztus, nem mindegy? Bizonyos értelemben mindegy, de azt, hogy itt Krisztusról van szó azért kell hangsúlyozni, mert éppen Krisztus istenségét és örökkévalóságát éri nagyon sok támadás. Egyrészt a szektás gondolkodás részéről, amelyik Jézust csak tökéletes embernek tartja, de isteni lényegét és az Atyával való egylényegűségét tagadja; másrészt az ateizmus részéről, amelyik besorolja az emberiség tanítói közé az egyiknek.

Én azt tanultam, hogy nem mindegy, hogy egy igéről mit gondolunk. Van olyan gondolkodás is, amelyik azt vallja, hogy az Igéről mindenki azt gondolja, amit akar. Nem, az ige jelentését pontosan kell ahhoz megértenünk, hogy az üzenetét is jól érthessük meg. Itt tehát az örökkévaló Krisztusról van szó.

Ennek az üzenetnek az a lényege, hogy az érett keresztyének – az „apák” - a Krisztus szeretetéből vállalják lelki felelősségüket a gyülekezetért. Nem humanista felelősségtudatból, nem is kényszerből, hanem azért, mert Krisztusban történt valami nagyon fontos: örök életre születtünk újjá.

Ez nagyon fontos. Ugyanis a gyerekes gondolkodás a felelősségvállalás hiánya mellett még rövidlátó és énközpontú is. A felnőtt az, aki tud távlatokban gondolkodni. A Krisztusért felelősséget vállaló „apák”, azaz érett keresztyének pedig az örök élet távlataiban gondolkodnak. Miért? Azért, mert örök életük van. Krisztussal van örök életük. És a testvérek egymás iránti érett felelősségvállalása éppen ebből a Krisztusból fakad, ahogy Pál fogalmaz.

¹⁴Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; ¹⁵és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. (2Kor 5:14-15)

Amikor vállaljuk érett keresztyénként a szellemi apaság magatartását, akkor elsősorban azért vállaljuk ezt, mert az értünk meghalt és feltámadt Krisztusért vállaljuk. Hogy Krisztusban vállaljuk az Isten országának építését, a közösség vállalását Krisztus tanítványaival, a szeretet felelősségét és egységét. Ez az érett keresztyének – itt apák – felelős élete, ami az örökkévaló Krisztusból táplálkozik.

Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. … Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van.

Bírósági eljárás egy lelkész ellen Üzbegisztánban

2007. március 1-én folytatódott Sesztakov lelkész ügyének tárgyalása egy üzbég bíróságon. Még mindig börtönben van, várva az ítéletre. A VOM forrásai jelentették: „Az üzbég jogrendszer próbálta akadályozni Dávid védőügyvédjét az ügyben, de ő még mindig kézben tartja az ügyet és védi őt a bíróságon. Sesztakovot január 21-én tartóztatták le egy rajtaütésben, amikor a bejegyzett Teljes Evangéliumi Gyülekezetben úrnapján szolgált. Azzal vádolták meg, hogy egy illegális vallási szervezetet működtet, azzal a céllal, hogy vallási gyűlöletre uszító anyagok terjesztésére ösztönözzön. Imádkozz Sesztakov lelkész és családja védelméért és vigasztalásáért, amíg börtönben van. Kérd, hogy ejtsék az ellene felhozott vádakat. Zsolt 5:11-12 „Derítsd ki vétküket, Istenem, bukjanak bele fondorlataikba! Taszítsd el őket sok vétkük miatt, mert ellened lázadtak! Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek. Örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet.”

Korbáccsal fenyegetés (Lk 19:45-46)

Ma reggel kaptam egy újabb fenyegetést a tegnapi istentiszteleti provokáció után. A fenyegető felszólított, hogy távolítsam el a templomból a bálványokat, mert különben korbáccsal fognak innen engem elkergetni (általános alanyban mondta nem személyes fenyegetésként.) Ma reggel tehát meg volt az igei ideológia is a fenyegetésre. A tegnapi kötekedő hangnemhez képest a a reggeli már békülékenyebb volt, de a tartalom mit sem változott, sőt még támadóbb volt. Négy és fél évvel ezelőtt ugyanebből a családból már kaptam egy fenyegetést, bár akkor az engem eltávolító eszköz nem korbács, hanem seprű volt. Isten ezután néhány hónappal később azt az embert kiemelte a gyülekezetből és meghalt. Sajnos azt kell látnom, hogy ennek a családnak a tagjai megkötözöttek szinte kivétel nélkül, hiszen magatartásukat a fenyegetés, rágalmazás és az erőszakosság meg- megújulóan jellemzi. Egy ideig még elbizonytalanítottak ezek a támadások – most már nem. A cselekedetek igazolják a lelkületet. „Aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva.”¹

Egész egyszerűen lehetetlen, hogy Istennek a munkája ne váltson ki ellenállást. Jézus ellen is készültek az alkalmas pillanatra, hogy eltaposhassák. Hiszem, hogy Isten meg fogja védeni a gyáli munkáját. De azt is el kell tudjam fogadni, ha ennek az ára üldözés, rágalmazás, fenyegetés és akár a sötétség hatalmának megerősödése. De egyenlőre nem ebben az irányban haladnak a dolgok. Persze bármikor vehetnek ilyen fordulatot is, éppen Jézus életének utolsó szakasza mutatja ezt be.

11Jn 3:7-8

Éneklés és dicsőítés az istentiszteleten

Lekció: Zsolt 145
Alapige: Jel 5:6-10

Néhai Máté János, egyházzenei professzorunk a teológián azért, hogy tantárgyának nagyobb megbecsülést szerezzen a teológusdiákok körében azzal kezdte az egyházi ének tanítását: „A legfontosabb teológiai tantárgy az ének. Mert a teológiáknak a mennyben már nem lesz jelentősége, de énekelni ott is fogunk.” Azt gondolom igazat kell adni neki, hiszen Pál apostol is megírta: „legyen ismeret: el fog töröltetni.”¹ Minden ismeretünk csak töredékes lehet, és amikor eljön a tökéletes, akkor megszűnik az, ami töredékes.

Az éneklés és a dicsőítés azonban nemhogy eltöröltetni nem fog, hanem még a mennyben is fognak keletkezni új dicsőítő énekek. A mai alapigénk az Újszövetségből éppen erre utal.

És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt - mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek -, és új éneket énekeltek ekképpen: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön.”

A mennyei jelenet

Ez a mennyei jelenet azt az esemény örökíti meg, amikor a dicsőséges Jézus, akit itt a megváltó áldozatra utalva az Írás „megölt Báránynak” nevez, átveszi méltóságát és uralmát, és a mennyei lények vezetői leborulnak előtte, hogy imádják őt. És ennek az imádatnak a kifejezésére semmilyen régi ének nem volt méltó, ezért egy új éneket énekeltek, amiben magasztalják őt mint dicsőséges királyt, mint önfeláldozó megváltót, aki a tulajdon vérével fizetett azért, hogy örök életünk legyen. Mi más lehetne erre akár a mennyei lények, akár a földi emberek válasza, mint az, hogy mély átéléssel dicsérik, dicsőítik Jézust?

Ezért ma az istentisztelet, vagyis az úrnapi ünneplés elemei közül – az Írás felolvasása, a bibliai tanítás és az imádság után – a dicsőítésről és a dicséretről lesz szó és ezzel összefüggésben az éneklésről. Ebben a következő gondolatokat járjuk körül: 1. Mi a dicsőítés? 2. Mi a dicsőítés és az éneklés kapcsolata? 3. A Szentírásban a dicsőítésnek milyen formáival találkozunk? 4. A dicsőítés mint az istentisztelet eleme, hogyan valósítja meg az istentisztelet fő célját? - Mi az istentisztelet fő célja? - Hogy Isten kegyelmének erejével jobb emberek legyünk.

I. Mi a dicsőítés?

Rögtön le kell szögezni a dicsőítés imádság. Nevezhetjük dicséretnek is, ahogy az énekeskönyvi énekeinket hívjuk a 150. zsoltár után, de nevezhetjük magasztalásnak is. Ezek a kifejezések tartalmilag rokonértelműek. De ha a dicsőítés imádság, akkor miért kell beszélni róla?

Azért, mert mind az ószövetségi istentiszteletben, mind az újszövetségi istentiszteletben kiemelt szerepet kap.

Az ószövetségi istentiszteletben akkora hangsúlyt kapott a dicsőítés, hogy énekes-lévitáknak, csak az volt a feladatuk, hogy éjjel-nappal énekeljenek. Tulajdonképpen úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az ószövetségi istentiszteletben a dicsőítés vezetését nem lelkes önkéntesek, hanem fizetett profik végezték, akiknek semmi más dolga nem volt mint az, hogy énekeljenek, vezessék az éneklést, új énekeket írjanak és így dicsőítsék, magasztalják Istent. A Krónikák első könyvében ezt olvassuk:

1Krón 9:33

Az énekesek, a kamrákban tartózkodó léviták családfői, fel voltak mentve minden egyéb alól, mert éjjel-nappal ez a feladat volt rájuk bízva.

Az Újszövetségben nincs olyan részletes liturgiai leírás, mint az Ószövetségben, ebben az Újszövetség szabadabb szemléletű, de a dicsőítésnek külön jelentőséget ad az, ahogy az első gyülekezetről olvassuk:

ApCsel 2:47

Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép.

Mit látunk itt? Azt, hogy a keresztyének akár a templomban gyűltek össze, akár házaknál kiscsoportokban, összejöveteleiknek minden alkalommal eleme volt Isten dicsérete. A templomban nem úrvacsoráztak, csak házaknál. De a templomban is dicsérték Istent, meg a házaknál is dicsérték Istent.

Pál apostol két helyen is tanít a keresztyén összejöveteleken, sőt az azon túli dicséretekről is. A Kolosséi és az Efézusi levélben. Az Efézusi levélben a dicséretek és lelki énekek mondását egyenesen a Szentlélekkel való beteljesedés következményének mondja. A Szentlélekkel való beteljesedésnek egy komoly következménye Isten dicsőítése.

Ef 5:18-20

Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

Azt látjuk tehát, hogy mind az Ó- mind az Újszövetségben a dicsőítés az imádságnak egy minősített formája, amire külön is tanít és buzdít a Szentírás.

De mi is ez az imádság? Azt kell mondjam, hogy minden imádság alaphangulatát a dicsőítés kell, hogy megadja. A dicsőítésben ugyanis egy nagyon fontos lelki esemény történik. Meglátom Istennek a nagyságát és az én kicsiségemet. És ez fogja formálni a hálaadásomat, a bűnvallásomat és a kéréseimet is. Sőt, ez fogja megoldani szívemben a meg nem hallgatott imádságok problémáját is. Mert könnyen meg tudunk haragudni Istenre, ha úgy érezzük nem hallgatott meg minket. Ekkor ott van bizony az, hogy nem látjuk elég nagynak Istent és elég kicsinek magunkat – azt gondoljuk, hogy nekünk kell ötletet adni Istennek, hogy ő hogyan cselekedhetne helyesen. Tehát a dicsőítésben egyre nagyobbnak, és egészen nagynak látjuk Istent, és egyre kisebbnek magunkat. Keresztelő Jánosnak van egy nagyon szép dicsőítő mondata: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”²

Ezt fejezi ki a magasztal szó. A Szentírás eredeti szövegében a magasztal szó azt jelenti, hogy valamit felemel – maga fölé emel. Az ige gyökere azt jelenti: magasan lenni, vagy magasnak lenni. Nagynak látni. Szóval ilyen jelentésekkel bír a héber nyelvben a magasztalás. A dicsőítésben és a magasztalásban az ember maga fölé emeli Istent – azt a tiszteletet adja meg neki, amire egyébként is méltó.

Ez a dicsőítés és magasztalás lelkületének egy nagyon fontos szempontjára világít rá. Nekem Isten nagyságát kell meglátnom, amennyire ez lehetséges és ezzel szemben a magam kicsinységét. Egy igazán átélt dicsőítésben és magasztalásban éppen ez történik meg. Egy nagyon mély átélése Isten fenségének, nagyságának és szentségének. Ez azután kiválthat érzelmi reakciókat is, sőt ha mély átélésről van ki is vált, akár sírást, akár nevetést, ahogy a 126. zsoltárban éneklik meg a dicséretet.

Zsolt 126:1

Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.

Tehát mi a dicsőítés? Egy olyan imádság, amiben meglátom Isten nagyságát és a magam kicsinységét.

Az a látásom, hogy azért van olyan sok ellenállás sokakban a dicsőítéssel szemben, mert sokakat taszít annak a gondolata, hogy vélt nagyságukkal ellentétben valódi kicsiségüket és jelentéktelenségüket meglássák, és néhányan ezért erőltetik annyira egyoldalúan a művészieskedést, mert a legtöbb problémájuk ezen a területen van.

A dicsőítés istentiszteleti jelentősége ebből a dicsérő lelkületből fakad. Amikor Isten dicsőítése őszinte szívvel történik, ott beárad az istentiszteletbe a menny légköre, és felkészül arra a gyülekezet, hogy mennyei látásokat kapjon. Amikor a gyülekezet dicséri és magasztalja Istent – a szívéből és nemcsak formálisan – akkor egy résnyire kinyílik a menny, de már ez is elég, hogy ránk áradjon Isten Lelkének mennyei szabad levegője, ami kisöpri belőlünk kicsinyes és bűnös gondolatainkat, és úgy emel be Isten jelenlétébe, hogy egyre nyitottabbak legyünk arra, amit Isten mond. Igazi istentisztelet ugyanúgy lehetetlen élő dicsőítés nélkül, mint az Írás felolvasása, bibliai tanítás és imádság nélkül.

II. Az éneklés és dicsőítés kapcsolata

Ha megnézzük a bibliai dicséreteket és dicsőítéseket, azokat szinte kivétel nélkül mindig énekelték. Van, ahol nincs külön említve az éneklés, de mégis énekként tartjuk számon a szöveg költői jellege miatt. Ilyen költői szöveg Mária és Zakariás éneke a Lukács evangéliumában. Tehát a dicséret az Ó- és Újszövetségben mindig az éneklés alakját öltötte fel. Sokáig nem értettem ezt, hogy miért? De aztán az imádságban átélt tapasztalataim segítettek megérteni.

Én magam is sokszor tanultam és tanítottam, hogy az imádság elemei a következők: dicséret, hálaadás, bűnvallás, közbenjárás és könyörgés. És a dicséretről röviden úgy hangzott a meghatározás: Istent nem valamilyen ajándékáért dicsérem, hanem azért aki ő valójában. A nagyságáért, szentségéért és jellemének tisztaságáért. És szerettem volna igazán a szívemből felmagasztalni Istent. De az imádságaimban alig jutottam többre, mint hogy „szenteltessék meg a te neved”. A háláinkat, a bűneink megvallását, a könyörgéseinket meg különösen meg tudjuk fogalmazni. De a dicsőítésünket alig. Az a legrövidebb része az imáinknak, pedig majdhogynem a leghosszabbnak kellene lennie.

Aztán rájöttem arra, hogy a Bibliában is éppen emiatt éneklik, előre megírt költői szövegekben Isten dicséretét. Mert az egyéni szavaink nagyon kevesek erre. Ekkor váltak számomra nagyon értékessé, és fedeztem fel a genfi zsoltárokat. Volt, hogy amikor stoppoltam Németországban és vártam, hogy felvegyen valaki Isten dicsőítésével töltöttem az időt. Elővettem az énekeskönyvet és zsoltárokat énekeltem. Azután később felfedeztem azokat a mai zenei nyelven megírt és énekelt dicséreteket is, amilyeneket akár a MonGYÁLdást, akár a Kánai Menyegző zenekar is énekel. És ez mélységesen meggazdagította a személyes dicsőítésemet. És ebből tanultam meg igazán azt, hogy a dicsőítés vagy magasztalás mindenekelőtt az énekes imádság területe, és nagyon mélyen be tud vezetni Isten jelenlétébe és formál benne Isten az ő szentségével.

Ez az a pont, ahol az egyházban és a gyülekezetekben nagyon komoly indulatok feszülnek egymásnak. Hozzáteszem teljesen értelmetlenül. Ugyanis a dicsőítésben használt vagy alkalmazott zene stílusa másodlagos, az nem a lényegről szól. Itt követik el sokan a hibát, amikor különbséget tesznek szent zene, meg nem szent zene között. Aztán vannak olyan zenészek az egyházban, akik bizonyos zenei stílusokat primitívnek neveznek, más zenei stílusokat meg magasabb rendűnek. Zeneileg bizonyára lehet ilyen megkülönböztetést tenni, de a dicsőítésben ennek kisebb a jelentősége. És ez nem azt jelenti, hogy dicsőítésben nem kell törekedni igényességre, és az elérhető legjobb minőségre, sőt. De a dicsőítésben alapvetően mégis más szempontoknak kell érvényesülnie.

1. Meggyőződésem, hogy azért nem maradtak ránk „kották” a Bibliában, mert olyan, hogy önmagában szent zene nem létezik. Minden zenét sokkal inkább a benne levő szövegben megfogalmazott tartalom minősít és különbözteti meg a szent és a világi között.

   Csak egy egyszerű példa. Johann Sebastian Bach minden zeneműve végére odaírta az SDG betűket, ami azt jelenti, hogy Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. De ez megakadályoz-e bárkit is abban, hogy Isten dicsőségétől függetlenül világi környezetben, teljesen hit nélkül játsszon Bachot? Egyáltalán nem. Akkor vajon szent marad az a zene? Ezt nem mondanám.

   De abban a pillanatban, hogy a cél Isten felemelése önmagam fölé, vagyis Isten felmagasztalása, már majdnem teljesen mindegy, hogy milyen a zene, hiszen a szándék szentsége a döntő, a szövegek Isten dicsérik. Ahogy Pál mondja: „szívetekben mondjatok dicséretet az Úrnak.” Vagyis a szív szándéka sokkal többet minősít, mint a zene stílusa.

2. A másik a zenei színvonal. Vitathatatlan, hogy a zenék színvonala vagy az elődadás minősége nagyon különböző. És Isten magasztalásában mindig a legjobbra kell törekedni a minőség tekintetében. Ez határozott meggyőződésem. De az is, hogy a magas színvonal még nem biztosíték a dicsőítésre. A magas színvonal is lehet egy Isten nélkül üresen kongó zenei produkció, és a színvonal esetlensége ellenére is lehet igazán jó illatú dicsőítés. Tehát a színvonalat és a dicsőítést ne keverjük össze.

Sokkal jobban kéne ismernünk az egyház történetét, hogy világosan lássuk, ez a feszültség nem újkeletű. Nem a huszadik századi populáris kultúra egyházba való beáradásának köszönhető. Minden nemzedék és kor, minden ébredési hullám a saját korának megfelelő dicséretkultúrát alakított ki. Egész egyszerűen új énekeket írtak. Amit mindig leprimitíveztek, meg világiasnak tituláltak. Mindig ugyanaz volt a vád, semmi újat nem tudtak kitalálni évszázadokon keresztül. De a vád igazi természetét a lelkület minősége adja meg.

Kálvin két világi zeneszerzőt kért fel arra, hogy énekeket írjanak a genfi istentiszteleti használatra. Vajon hogyan fogadták ezt sokan? Kigúnyolták, Kálvin „genfi táncainak” csúfolták. Azokat az énekeket, amelyeket mi most ebből az énekeskönyvből éneklünk. És ugyanazok az érvek, amelyek akkor nem bizonyultak igaznak, nem igazak most sem.

A dicsőítés tehát elsősorban éneklésben nyilvánul meg. Az a legjobb, ha minél inkább el tud juttatni Isten jelenlétébe.

III. A dicsőítés formái a Szentírásban

Két dolgot szeretnék csak kiemelni az éneklésen túl. Istentiszteleti formájában zömében hangszeres éneklésről van szó. Tehát a dicsőítés egyrészt hangszeres zenével kísért ének. Az éneknek döntő szerepe van a dicsőítésben, de ha már került egy hangszer, használták. Milyen hangszereket?

Dávid hárfán, tehát húros hangszeren játszott. Mirjám, Mózes és Áron nővére dobot ragadott az asszonyokkal és úgy dicsérték Istent. A 150. zsoltár pedig felsorolja az akkor használt összes hangszert, a fúvósokat, a húrosokat és az ütősöket. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a Biblia a hangszeres zene teljes szélességét be akarja állítani Isten dicséretébe. Nincs olyan hangszer, amit ki kellene zárni Isten dicsőítéséből. Tud valaki trombitálni? Miért nem dicséri vele az Urat? Tud valaki zongorázni? Miért nem hozza ezt a tudását, hogy szolgáljon vele Isten dicséretére? Minden hangszer alkalmas arra, hogy dicsérje az Urat. Ha az ének az Urat dicséri.

A másik forma, a tánc. Sajnos a táncról eleve rossz elképzeléseink vannak. A táncról rögtön a bujaság jut eszünkbe. Nem is a páros táncról van itt szó, amit én valóban a bujaság egy formájának tartok – kivéve, ha valaki a férjével vagy a jegyesével táncol. Nem, arról a körtáncról, amivel Mirjám és az asszonyok táncoltak a vörös-tengeri átkelés után, arról a szent táncról, amellyel Dávid vitette az Úr ládáját Jeruzsálembe, arról a körtáncról, amelyről a 150. zsoltár ír. Hozzáteszem: itt sem a tánc a döntő, az sokkal inkább csak egy lehetséges kísérőjelensége Isten dicséretének. A dicsérő ének, a dicsérő szív a döntő.

Lehet azt mondani, hogy ez nem való a templomba. De hogyan mondhatjuk valamire, hogy nem való a templomba, amiről a Biblia bizonyságot tesz, hogy az Úr elé való? Akkor Mirjám, Dávid, a léviták mind-mind nagyon illetlen dolgot tettek. Vagy ők tettek valamit igazán jól? Vagy az Ékes-kapu koldusa is nagyon illetlen volt, amikor Péter és János gyógyítása után bement a templomba – hova máshova? - ugrált és dicsőítette Istent?

Nem lehet, hogy ők tudtak valamit, amit mi nem tudunk vagy nem merünk vállalni? Ezek az esetek, amikor ilyen magával ragadóan dicsérték Istent mindig összefüggésben voltak Isten egy-egy nagy győzelmével vagy szabadításával. Akár a Jelenések könyve alapigéje, akár a vörös-tengeri átkelés, akár a szent láda Jeruzsálembe vitele, akár egy gyógyulás.

Mit teszünk mi úrnapjáról úrnapjára? Isten szeretetét ünnepeljük. Isten győzelmét ünnepeljük. Hiszen Isten a Golgotán legyőzte a bűnt! Hiszen Isten Jézus feltámasztásával legyőzte a halált. Hiszen Isten megbocsátotta a bűneinket, hiszen örök életet adott és erre elhívott minket.

Vajon Isten is rájön arra, hogy mi ezt ünnepeljük? Vagy csak csóválja a fejét és azt mondja: gyerekeim, gyerekeim. Csak ne lennétek ennyire olyanok, mint akik karót nyeltek, nektek is jobb lenne. Jobban értenétek engem.

Amit a múltkor mondtam az imádság gesztusaival kapcsolatban, azt mondom most is. Beidegződéseket, ha jó, ha rosszak nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. De legalább tudjuk, hogy mi van a Bibliában és ha valaki ezzel összhangban cselekszik, arra ne nézzünk már úgy, mint a tyúk a piros kukoricára.

IV. A dicsőítés az istentisztelet részeként hogyan valósítja meg az istentisztelet fő célját?

Egész egyszerűen úgy, hogy megtanít Isten dicsőítő életet élni. Hiszen a dicsőítés az istentiszteleten csak elkezdődik. Ha az nem folytatódik engedelmes és szent élettel, ami szintén Isten dicsőítése, akkor lehet, hogy egy kellemes élmény életünk felszínén, de nem igazi dicsőítés.

Mivel a dicsőítés tudatosítja bennünk azt, hogy nekünk milyen hatalmas Istenünk van, ezért a dicsőítésből áradó erő és szentség át fogja járni az életünket. Tehát nem egyszerűen arra tanít meg, hogy a személyes csendességünkben is jobban dicsérhessük Istent, hanem arra, hogy az életünknek Istent kell dicsérnie mindazért, amit értünk tett. Hogy nem mi vagyunk a nagyok, hanem az Úr az; mi nagyon kicsik vagyunk – és ennek ellenére ez a hatalmas Isten nagyon szeret minket. A dicsőítés tud úgy ráhangolni Isten akaratára, hogy valóban jobb emberekké legyünk.

11Kor 13:8

2Jn 3:30